Reményből hitre

Lekció: Zsolt. 40

Textus: Zsolt. 40:2-5a

Reményik Sándor:

És a szívem is elhagyott engem

“Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, – utolértek bűneim,
amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
a fejem hajszálainál, – és a
szívem is elhagyott engem.”
                     Zsoltárok könyve 40:13

Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyobb nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy simogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
gyilkos órák, rabló pillanatok,
suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, —
szeretni akarok.

---

Minden bizonnyal mindannyian kerültünk már életünknek olyan szakaszába, amelyet az imént elhangzott verssorok oly’ élethűen írnak le. Amikor különböző okoknál fogva megfakultak a színek, mint a napszítta szőnyegen, s mi már nem láttunk: érdektelenné váltunk a bennünket körülvevő világ iránt; még a szeretteink iránt is és a kilátástalanság vaksága borult lelki szemeinkre, ami miatt örülni sem tudunk, mert elfáradtunk. Elfárasztott a folytonos harc az élettel, egymással, magunkkal. Túl sok a bizonytalanság, ami az egészségünket és a megélhetésünket illeti, s a világ is mintha a vesztébe rohanna.

A közöny és az érdektelenség ártatlan tudatlanságnak is tűnhet. „Wir haben es nicht gewußt” [nem tudtunk róla] — mondták Weimar lakói, amikor a buchenwaldi koncentrációs tábor felszámolásakor nem kerülhették el, hogy szembesüljenek mindazzal a szörnyűséggel, ami éveken keresztül tervszerűen történt a várostól mindössze 10km-re. Különösen is nagy az aktualitása ennek az érdektelenségnek vagy látni nem akarásnak (mert ki a megmondhatója, hogy ez hogyan is volt…) most, hiszen a két hete, január 27-én volt a holokauszt emléknapja. (Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával nyilvánította ezt a dátumot a holokauszt nemzetközi emléknapjává, amely a legnagyobb második világháborús megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulója.

Milyen folyamatnak lesz az eredménye az, hogy a magunk túlélése annyira felemészti minden erőnket és energiánkat, hogy a másikat már nem is vesszünk észre?

Mikor hűl ki a szívünk a másik iránt és mikor szembesülünk azzal, hogy kihűlt szívvel már mi sem tudunk létezni?

Az élet tele van ismeretlennel és pont ahogyan nem ismered a szél útját vagy a csontok formálódását a terhes asszony méhében, éppúgy nem ismered Isten munkáját, aki mindent alkotott (Préd.11:5).

Nem kell mindent tudnunk, nem kell megjósolnunk az eredményt.

Éppen azok az időszakok, amikor a legnagyobb mértékű bizonytalanságot éljük meg (legyen az egzisztenciális, egészségünket érintő, vagy szociális jellegű), hozhatják el annak a megtapasztalását, hogy egyedül hol érdemes keresni a biztonságot: Istennél.

Amikor emberi számítás szerint már mindent megpróbáltunk, amikor a gondosan előkészített terveink sorra dugába dőlnek, amikor már csak falakat érzünk magunk körül, éppen akkor jó átélni a megadás örömét; amikor már csak nyerni valónk van, mert már nincs mit veszíteni…

Csak keresd Istent, majd cselekedj a tőle kapott bölcsesség alapján (ld. Jakab 1:5)! Nem kell megértened, hogyan fog dolgozni az érdekedben – csak azt kell elhinned, hogy megteszi!

Szent Ágoston, az egyházatya azt mondja: az ember elhiszi, amit még nem lát. Ennek a hitnek a jutalma, hogy látni fogja, amiben hisz.

Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek? — kérdezi Jézus a tanítványoktól, miután lecsendesítette a tengert. (Mk. 4:35-41).

A félelem gúzsba köt és nem engedi, hogy meglássuk a szabadítást. Mint ahogy Péter is süllyedni kezdett, amint levette a tekintetét Jézusról, s a lába alá tekintett, a hullámzó vízre (Mt. 14:22-33).

De akkor hogyan lehetséges a megkapaszkodás?

A Zsidókhoz írt levél 11:1 azt tárja elénk, hogy a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk. Meggyőződés arról, amit nem látunk. Vagyis, ha arra várunk, hogy meglássunk valamit, még mielőtt azt hinnénk: ez egyáltalán nem hit. Mi gyakran csak reméljük, hogy megkapjuk a választ az imáinkra; a hit azonban nem remény. A remény ugyanis a jövőre mutat, a hit viszont a jelen idő: mindig most van. Megragadja a remény elképzeléseit és a valóság birodalmába hozza azokat.

Amikor valaki ezt mondja: hiszem, hogy majd valamikor meg fogok gyógyulni — nem a hit, hanem a remény szavait szólja. A hit ezt mondja: most kapom meg. Vagy: már megvan nekem, csak még el kell jönnie.

Jézus így figyelmeztet mindannyiunkat: ezért mondom nektek: hogyha imádkoztok, és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok és akkor valóban teljesül kérésetek. (Mk. 11:24) 

Nem azt mondja, hogy reméljétek, hogy megkapjátok, hanem azt, hogy higgyétek.

Mi a helyzet a te hiteddel: vajon élő hit, vagy csak remény él benned?

Csak a hitté vált remény hoz változást, gyógyulást, vagy szabadulást. Ezért ne csak reménnyel, hanem hittel imádkozz és ragadd meg mindazt, amit már Jézus golgotai áldozattal megszerzett számodra.

Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért. (Rm 8:26-27)

Így válik lehetségessé, hogy a zsoltáríróval együtt hálaadó énekben fakadjon fel belőlünk:

Várva vártam az Urat, és Ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az Urat, és bíznak benne. Boldog ember az, aki az Úrba vet bizodalmát. (Zsolt. 40:2-5a)

Sólyom Uzonka Lilla prédikációja, mely elhangzott Zwolléban, 2023. február 12-én