Kereken negyven évvel ezelőtt másolta le nékem Urbán Ákos a „De Hongaarsche Heraut” évfolyamait. Ez a kútfő, mintegy az 1922 és 1927 közötti magyar-holland egyházi kapcsolatok gyűjteménye, ma is elérhető a Vrije Universiteit könyvtárában. Az 1924-es augusztusi számban olvashatjuk a halál torkából többször is megmenekült lelkész oroszországi szenvedéseinek a történetét aki 1921 nyarán térhetett vissza a hazájába.
Nagy Kálmán több mit hat évet töltött hadifogságban, egyszer, alaptalanul, bizonyítási kényszerből, halálra ítélte egy cseh hadbíróság (lásd Takács Gyula: Krasznojarszk, 1919. augusztus 1-2, in: Közép-Európai Közlemények, 5. évf. 3-4. (18-19.) sz. / 2012, 165-175. o, online elérhető ITT). Váratlan közbenjárója a svéd Elsa Brändström volt, ő „Szibéria mentőangyala”, az ő nevét is illik megtanulnunk. Akkoriban úgy tudták, hogy 1920-ban még 120.000 magyar hadifogoly sínylődött Szibériában és 40.000 körüli volt a számuk Turkesztánban.
Miközben erőltetett menetben temette honfitársait, Nagy Kálmán kétszer vészelte át a tífuszos járványt. Annak is tanúja volt, hogy a 6500 magyar hadifogoly táborának minden élelmiszerét és gyógyszerét elkobozta a vörösök katonasága. Hasábokként rakták a halottakból rögtönzött kerítéseket és halmokat, leírni is rettenetes. Ekkor esett meg a szíve a magyar szenvedők sorsán annak a kegyes pravoszláv nővérnek, aki eladta a vagyonát és azon élelmiszert vásárolt, sokak életét mentve. A magyar katonák hazatérése a magyar kormány és a szovjet vezetés közötti 1921-es fogolycsere egyezmény nyomán vált lehetségessé.
Nagy Kálmánt 1924-ben már a fogtői parókián találjuk, ahol segédlelkészi minőségben szolgál és szervezi a kalocsai református gyülekezetet, a következő évben immár Kalocsa rendes lelkésze.
A „Hongaarsche Heraut” 1924. augusztusi számának hasábjain a Nagy Kálmán hadi naplójából, fogságának feljegyzéseiből Sebestyén Jenő vagy valamelyik hollandul tudó munkatársa közölte a három oldalnyi kivonatot két részletben az orosz üdvállamról: ”Uit den Russischen Heilstaat” címmel.
A napló további sorsára nincs rálátásunk, hollétéről az unokás sem tudnak, sőt ezt a holland közlést sem ismerik. Amit viszont örömmel közölhetünk az olvasókkal az nem más, mint a Nagy Kálmán fiával, Nagy Kálmán volt karcagi esperessel készült rádióinterjú. Az alábbiakban mi csak a reánk vonatkozó részletet közöljük. A 2007. szeptember 2-án, az Európa Rádió „Életutak” című műsorában a Hajdu családdal Kissné Veres Viktória beszélgetett.
Nagy Kálmán: „Nyugdíjas református lelkész vagyok. Istennek legyen hála úgy emlékszem vissza a múltra, mint akinek a szívében mérhetetlen hálaadás van. Nővérkém említette édesapánk sorsát, útját. Ő Túrkevén született, ős kun, aztán Karcagon élt a család. Nagymamámnak volt ott egy kis szatócs boltja, nagyapámnak pedig egy kicsike tanyája három kataszteri hold földdel. Ezt úgy kereste össze, hogy kubikos ember volt, tehát talicskás kun paraszt. Édesapámék heten voltak testvérek, két hét alatt 5 testvére halt meg, torokgyíkban. És az akkori Karcagi lelkész azt mondta nagyapámnak, hogy ez az Isten ujja és ebből a fiúból nem koporsós asztalos inast kell csinálni, mert az volt akkor édesapám, hanem le kell érettségiztetni, aztán taníttatni. Úgy is volt, le is érettségizett jó apám. Talán a nevek mondanak valamit, ilyen osztálytársai voltak, hogy Dr. Gál László, Németh Gyula, közismertek a magyar művelődéstörténetben. Velük haláláig, illetve halálukig édesapámnak baráti kapcsolata volt. Leérettségizett, a tablóra nem került föl, mert nagyapámnak nem volt annyi pénze, hogy a fényképet kifizesse, lemaradt. Elkerült Kolozsvárra, nyolc koronával a zsebében, hogy szeretné a teológiát elvégezni. Nagy Károly, akkori Kolozsvári püspök, azt mondta, hogy meglátjuk öcsém, hogy milyen fából van faragva. És nem sokkal később magán tanítványokat szerzett neki. Akkoriba volt fiatal professzor Kolozsváron, Dr. Ravasz László és Dr. Révész Imre. Ravasz Lászlónak volt egy lánya, úgy hívták, hogy Boriska, Ravasz Boriska néni. Édesapám latinból őt korrepetálta. És a sors fintora az, hogy ez a Ravasz Boriska néni lett a Baár-Madasba a latin tanárnő, Évike nőveremnek tanárnője volt. Jött az első világháború, édesapámat elsodorta. Kolozskarán volt ő akkor kirendelt lelkész, helyettes lelkész, onnan vitte el a háború szele. Kapott 75 hónap tanulmányi utat, mint hadifogoly. Vlagyivosztok, Krasznarajszk voltak a tanulmányi út állomásai. Lényeg az, hogy hat és negyed esztendő után nagyon zűrös módon került haza. Először Budapesten, a Valéria telepen szolgált, Ravasz László oda rendelte ki. Aztán Kalocsára, ahol megszervezte a református egyházat a nagy érsekségi palota tövébe, onnan hívta meg az Érsekcsanádi gyülekezet. Áldassék az ő nevük is. Korábban már ők ismerték egymást édesanyámmal, sok minden nehéz körülmény volt közbe, de Isten teljesedésbe vihette az ügyük szándékát, megesküdtek és aztán megszülethettünk az Úr kegyelméből mi is. Boldog gyermekéveink voltak. Hogy édesapám, mint ember, és mint lelkipásztor milyen volt, arról az érsekcsanádiak még ma is regéket mesélhetnének. Onnan egyetlen egy embert el nem vittek az oroszok, egyetlen egy házat meg nem háborítottak a frontlógósok és hogy a jóvátételkor nem a falu fizetett, hanem a Vörös Hadsereg elismerte, hogy ők tartoznak a falunak, az mind annak a törékeny kis sárga görbe botos öregembernek volt az érdeme. A nővérkém elmondta, hogy Pestre kerültünk gimnáziumba, Baján érettségiztünk végül is, mert az állam elvette az akkori református egyházi iskolákat. Debrecenbe végeztem, szép szolgálati út van mögöttem. Én csak hálával tudok emlékezni akár a Debreceni kistemplomi segédlelkészi időmre, akár a Talpai kápláni időre. Különösképpen pedig nagyon boldog emlékeim fűződnek Ilkhez, ez egy kicsi gyülekezet Vásárosnamény mellett, oda vihettem el drága feleségemet, akivel most már Istennek hála 1961 óta boldogítjuk egymást. Oda születtek a fiaim, Kálmán és Zsolt. Mind a kettőből lelkipásztor lett. Kálmán fiam Kunhegyesen, Zsolt fiam Biharkeresztesen. Én 2003. január eggyel letettem az esperesi tisztet, őrá ugyanezzel a dátummal ráruházták a Bihari egyházmegyében. Őneki a felesége szintén lelkész és Kálmán fiam nagy lány Sárika, aki Isten kegyelméből és a tanári kar jóindulatából bizonyára leérettségizik a következő tanév végén, teológiára készül. Továbbviszi ő is ezt az örökséget. Családon belül olyan nevek voltak, mint Dr. Sebestyén Jenő, Budapesti teológiai tanár. Hosszú időn keresztül ő egy szándékosan és erőszakkal félre tett teológus volt, a magyar kálvinizmus atyjának nevezik. Testvére volt Sebestyén Andor kelenföldi lelkész.”
Nagy Kálmán adatait keresve, egy közgyűlési jegyzőkönyvben azt olvastuk, hogy érsekcsanádi lelkipásztor volt, amikor felszentelték, 1929 május 23-án. Jóllehet az iratokat és az eljárást nem ismerjük, de úgy tűnik, hogy őt 1951-ben erőszakosan nyugdíjazta a solti egyházmegye, hogy a karcagiak ne hívhassák meg az elpusztított Papp Béla lelkipásztor helyére. (Nagy Kálmán kiskunhalasi esperes szíves közlése, ő az 1888-ban született hadifogoly tábori lelkész unokája.) Nyugdíjas lelkészként, azért hogy lakása is legyen a nagy nyomorúság idején, – pro Deo – tovább szolgált egy nehezen elérhető, a szerb határszélhez közeli faluban, Katymáron. Felesége, Sebestyén Éva, ott hunyt el 1956 karácsony estéjén, december 24-én. Legidősebb Nagy Kálmán a sajóvárkonyi temetőben nyugszik. Emlékezetük legyen áldott! Nagy Kálmán tábori papként így szerepelt száz éve a hadifoglyok névsorában: ”Nagy Kálmán ref.segédlelkész, a cs. és kir. 68. gy. ezredben”. A kutatást folytatjuk. Hősi életük, helytállásuk példaképül szolgál.
Források: https://mtda.hu/books/grob_imre_het_ev_sziberiaban_Optimized.pdf p.333 — https://library.hungaricana.hu/hu/view/ReformatusJegyzokonyvek_Egyhazkerulet_Dunamelleki_1929/?pg=44&layout=s /
Megjelent a Zwollei Harangszó 2021/1-2 számában, mely teljes terjedelmében letölthető itt.
Zwollei Magyar Evangéliumi Református Egyházközség Hollandia 