Hol vagy, Uram?

Szomorúság, hála és reménység. Talán ezekkel a szavakkal tudom leginkább összefoglalni mindazt az érzelemkavalkádot, ami az elmúlt hetekben bennem volt, amióta új(ra) szigorítások jöttek a holland kormány részéről, melyek rányomták a bélyegüket a gyülekezeti életre, főleg az istentiszteletekre. Szomorú az, amikor a templomok nemcsak hogy nem telnek meg, hanem meg sem telhetnek. És szomorú az, amikor a gyülekezet nem énekelhet teli torokból, tiszta szívből. Zsigerből utasítod el ezt a helyzetet, mert úgy érzed, hogy megvonják tőled az Istennel való találkozás lehetőségét.

És mégis hálás vagyok Istennek azért, hogy legalább abban a formában, ami megengedett, még össze lehet gyűlni az Igét hallani. Ameddig az életet adó Ige még szólhat a templomokban, imatermekben, házakban, tudhatjuk, hogy még tart az Isten által kijelölt kegyelmi idő, és még hívja haza gyermekeit. Tehát van lehetőség találkozni Vele!

Épp ezért a reménységünk tovább mutat egy puszta “korona-mentes” valóságnál. Nem az a végcélunk, hogy egy olyan országban éljünk, melyben minden templom kapuja újra nyitva áll, sőt, minden padja foglalt. Hanem az az ország a végcélunk, melyben Jézus Krisztus örökké fog uralkodni. Imádságunk minden körülményeink között (mennyivel inkább most) nem lehet egyéb, mint: Maranatá! Jöjj, Urunk Jézus! Jöjj hamar!

Ennek az eljövendő országnak fényében, és annak váradalmában, úgy érzem rendkívül fontos, hogy továbbá tisztelettel és szeretettel viszonyuljunk egymáshoz. Az elmúlt hónapok sok emberben erős érzelmeket hoztak a felszínre, és a politikum is hozzájárul ahhoz, hogy lehetőleg két táborba ossza a népet, akik megvetően kiáltják egymás felé: “használd a józan eszedet!” vagy “vak vagy, nem látod az igazságot”. Amikor a zajos világ több száz harsogó hangja között nehéz megkülönböztetni az igazságot, annál inkább kell nekünk Őrá tekintenünk, aki maga az Igazság (és az Út és az Élet), és Pál apostollal együtt vallanunk: “tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy rám bízott kincset megőrizze arra a napra.” (2 Timóteus 1: 12). Ehhez pedig arra van szükség, hogy saját büszkeségünket, saját egónkat félretegyük.

Végül egy olyan Lackfi János verset szeretnék veletek megosztani, ami néhány napja került kezembe, és őszintén meghatott. Holland fordítását is elkészítettem ennek a versnek (magyarul sem rímel, úgyhogy valamelyest könnyű dolgom volt). Fogadjátok szeretettel:

Mondd csak, hol vagy, Uram?
Kerestelek fűben-fában-virágban,
de csak természettudományos megfigyelésekre
találtam, meg jujdeszép pillanatokra,
pedig vártalak!
Kerestelek a gyermekem szemében,
amely egyben az én szemem is volt,
magam néztem vissza magamra,
átéreztem a borzongató nagy folytonosságot,
a nemzedékről nemzedékre áramló erőt,
de ott se voltál!
Kerestelek apám halálakor sírásokban
meg torokszorulásokban, a széteső test
kétségbeesésében, a remény és rémület közti
szakadékokban, gondoltam, csak előbújsz
már végre!
Kerestelek az Igében, de csak csűrés-csavarást
találtam, értelmezések értelmezéseit,
furfangos retorikákat, nem tudtam,
a labirintus melyik ágában találkozhatom
veled.
Kerestelek a közösségben, derék emberek
voltak ott, de éppolyan szánalmasak
és töredezettek, mint én, egyikben sem
láttam arcodat.

Mondd csak, hol voltál, fiam?
Üzentem fűvel-fával-virággal,
de el voltál foglalva a vizsgálódással,
gyermeked szemébe titkot rejtjeleztem,
de az apai büszkeség elfedte,
vigasztaltalak volna apád halálakor,
de a sürgés-forgás, dohogás lekötött,
nem értél rá meghallgatni engem,
könyvbe bújtam kedvedért,
de nem bíztad rá magad a betűkre,
szimatoltál, értelmezgettél, mérlegeltél,
folyton visszahőköltél, pedig ha az egyik
lépőkőre nem teszed rá lábadat, a következőt
nem éred el, szétosztottam magam
a közösségben, de te mindig a hiányokat
lested, nem az emberekben fellelhető
mozaikköveimet.
Ha suttogok, túlharsogsz,
ha kiáltok, megrémülsz vagy kegyetlennek tartasz,
az egód mindig ott ugrál közted és köztem. Ha néha
félreállítanád, tudnánk végre beszélni.
Úgy vágyom rád!

Kelemen Attila Csongor cikke megjelent a Zwollei Harangszó 2020/11 számából, ami teljes terjedelmében letölthető itt. Lackfi János versét a költő szíves hozzájárulásával közöljük.