A munkámon keresztül a napokban beszélgettem egy idős hölggyel, aki mesélte, hogy milyen nehéz ezekben a napokban, mert kedves férje már 8 éve eltávozott, és a téli időszakokban nagyon egyedül érzi magát. De mégis átvészeli, mert a fájdalmak ellenére, sok szép, örömteljes emlék idéződik fel, és hiszi, hogy valamikor újra találkozni fog férjével. Ezek az emlékek és a hit éltetik, és átviszik őt a téli hónapokon is.
A telefont letéve elgondolkodtam, hogy valóban milyen jó, hogy van múlt, hogy van történelem, hogy vannak emlékek a hátunk mögött, amit nem minden esetben kell nekünk elfeledni, amit magunkkal vihetünk tanulságként vagy vigaszként. Természetesen vannak olyan dolgok is, amelyeket letehetünk, mert túl nehezek, fájdalmasak és sebzőek, ha magunkkal cipeljük.
Az év vége fele közeledve, minél több év halmozódik fel mögöttem, annál tudatosabban élem meg az év lezártát és a jövőre való felkészülést. Minden év végén visszagondolok az évben történtekre. Milyen kihívások, milyen céljaim voltak? Melyeket tudtam megvalósítani, melyikeknek volt értelme beteljesíteni? Milyen tanulságot vonhatok le a jövőre nézve, és hogyan lépem át az újév küszöbét oly módon, hogy az óév ne csalódással vagy fájdalommal záródjon? Mit viszek át? Mi van a zsákomban? Mit tettem én, saját magam bele és milyen lomot szedtem én útközben össze? Mit engedtem másnak a zsákomba tenni? Esetleg mi az a teher, amit más okozott nekem, és amitól szabadulni nem tudtam?
Egyszer egyik kedves misszionárius társamtól hallottam, amit nem felejtek el, hogy ha cipelünk egy problémával tele zsákot, a hátunkat görnyeszti. Azt a zsákot nem kellene cipelnünk, mert van, aki azért jött közénk, hogy ezt a zsákot a hátunkról levegye, segítsen, hogy az minket ne terheljen.
Sok mindenen saját magunk változtathatunk és próbálunk is változtatni. Hányszor megfogadjuk év végén, hogy másként kezdünk, az új évben minden másként lesz. Fogadkozunk, tervezünk és igyekszünk. Mégis az év végén fájdalommal és csalódva tekintünk vissza, mert nem sikerültek terveink. A legtöbb esetben, amikor a sikertelenséggel szembe találom magam, rádöbbenek, hogy megint egyedül harcoltam. Egyedül, mert túl erősnek tartottam magam, vagy nem bíztam elégé a másik segítő erejében, akaratában, esetleg jószántságában. Nem hittel végeztem a feladatomat. Ezekkel a gondolatokkal párhuzamosan látom azokat a dolgokat is, amelyek sikeresek lettek. Ezekben az esetekben észreveszem a gyümölcsöket, az eredményeket és azt is, hogy ezek közös erővel születtek meg, a másokkal való összetartozás, együttműködés révén. Ilyen dolgokban látom Isten áldását is.
A Máté 18:20-ban olvashatjuk: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Ez egy biztató, figyelmeztető igerész, amit szemünk előtt kell tartanunk, nemcsak a magunk életére, hanem a mi nemzetünk és a következő generáció jövőjére nézve is. Fontos, hogy bármit teszünk, összetartozva, Istent bevonva az életünkbe végezzük. Példát mutatva, hittel járjunk, dolgozzunk, éljünk. Az Úrra bízva az életünket. Elfogadva az Ő segítőkészségét! Mert, ha azt elfogadjuk, Ő magát is elfogadjuk. Ha Őt magunkhoz hívjuk, magunkhoz engedjük, Ő nekünk segítségünkre jön és ígérete szerint nyugalmat ad a nyugtalanságunkban, békét a békétlenségben, örömet a bánatunkban, gyógyírt a fájdalmainkban, társunk lesz az egyedüllétünkben és erő az erőtlenségünkben. Az Úr jelenléte és áldása legyen mindnyájunkkal az elkövetkező évben is!
Snijders-Dósa Tünde, 2021 december 30
Zwollei Magyar Evangéliumi Református Egyházközség Hollandia 