Egyházi misszió, ökumené vagy prozelitizmus? Kapcsolatok Erdély és Hollandia között holland protestáns szempontból: misszió, ökumené vagy prozelitizmus?

Amint a cím is kifejezi, a tanulmányomban az Erdély és Hollandia közötti protestáns egyházi kapcsolatokat szeretném ismertetni. Ez a kapcsolatrendszer több évszázada létezik, rengeteg magyar diák tanult holland egyetemeken, és a 20. század második felétől az egyházi kapcsolatok révén sok holland jött Erdélybe. Tanulmányom alcíme: misszió, ökumené vagy prozelitizmus? A holland-magyar kapcsolatokat több szempontból lehet vizsgálni, de én a missziós és az ökumenikus kapcsolatokat vizsgálom, ugyanis munkám a Holland Missiói Tanácshoz (Nederlandse Zendingsraad) köt, misszióval és ökumenével foglalkozunk. Előrebocsátom, hogy nem lehet mindenről bőven beszélni, ezért röviden ismertetem a reformációtól a második világháborúig terjedő időszakot, majd

részletesebben mutatom be az 1948 utáni kort.

Hollandiában több református egyház van. Amikor ebben a tanulmányban a Holland Református Egyházról írok, arra az egyházra utalok, amely most a PKN (Protestantse Kerk in Nederland) – korábban a Hervormde Kerk (az „eredeti” református egyház) és a Gereformeerde Kerk Synodaal (a „kuyperi”) – ez a két református egyház az evangélikus egyházzal egyesülve hozták létre 2004-ben a PKN-t. A többi holland református egyháznak is jó kapcsolatai vannak Erdéllyel, de a tanulmány terjedelme nem teszi lehetővé ennek ismertetését.

Az alcímben a prozelitizmust is megneveztem, erről majd a tanulmány végén többet írok. Egy szó hiányzik az alcímből: az együttműködés. Nem véletlenül. Hollandiában a református egyházak sokat beszélnek erről, de úgy tűnik, a gyakorlati együttműködés valamikor a 20. század végén elsatnyult.

A reformációtól 1948-ig

A reformáció után évszázadokon át sok magyar diák tanult Hollandiában. Most csak a missziói szempontból szeretnék pár adatot ismertetni erről. Gisbertus Voetius, a 17. századi híres utrechti teológiai tanár fontosnak tartotta a missziót. Egyetemi előadásaiban felhívta a figyelmet a misszió fontosságára. Kezdeményezése nem volt hiábavaló, tanítványai, tanártársai is felismerték a misszió fontosságát. A holland gyarmatosítás után a misszió kérdése egyre égetőbbé vált. Elindították a missziót, de az első időszakban a valós missziói munka nagyon nehezen folyt: a lelkészek általában csak a kolonistákért dolgoztak, és a hatóságok sem mindig álltak pozitívan a misszióhoz. Az igazi, lelkes missziói tevékenység inkább a 18. század végén kezdődött el, ahogyan Angliában és Németországban is. Anne-Marie Kool szerint, aki könyvet írt a magyar misszióról, a magyarok is sokat tanultak a misszióról a holland és német egyetemeken. /1/

A 20. században a misszió területén már nagyobb együttműködés tapasztalható. De hozzá kell tenni, ez az együtt működés inkább alkalmi érintkezést jelentett, semmint állandó együtt munkálkodást. Így is legalább négy magyart küldtek misszionáriusként a holland indonéziai gyarmatra. Egy példát szeretnék itt kiemelni, amelyből látszik, hogy ez az együttműködés természetes és örömteljes dolog volt. Anne-Marie Kool írja a könyvében: az egyik holland missziói társaság már régóta orvost keresett, akit a Sangir és Talaud, félreeső szigetcsoportra akar-tak küldeni. Amikor a magyar Cseszkó házaspár jelentkezett, nagy örömmel fogadták: és íme, egészen váratlanul a bizottság kapcsolatba került egy fiatal magyar orvossal és feleségével, ők fogják majd végezni azt a munkát, amelyre nem találtunk holland orvost. Szerencsére a misszió nemzetek feletti. /2/

Az 1948–1989 közti időszak

1948-ban sokat változott a helyzet. A romániai kommunizmus miatt szükségszerűen át kellett alakítani az erdélyi–holland egyházi kapcsolatokat. Hollandiában többféle reakciót is kiváltott a romániai kommunizmus. Itt azonban csak a három legfontosabbról írok. Az első reakció talán furcsának tűnik. A hollandiai lelkészek egy része, pár teológiai tanár és egyházi vezető lelkesen üdvözölte a szocializmust. A marxizmusban a jót látták, és a teológiai gondolkodásukba beillesztették a szocialista elemeket. Ennek magyarázata az volt, hogy a holland lelkészek, teológiai tanárok egy része azt látta, hogy a világban a szegények és a gyengébbek szenvedtek a gazdagok és a hatalommal rendelkező emberek elnyomása miatt. Szerintük a keresztyénség feladata a szegények, gyengék szenvedők támogatása, a szocializmusban pedig ennek intézményes megvalósulását látták. Nagy hatással volt rájuk az úgynevezett felszabadításteológia is, amelyre a szocializmus is befolyást gyakorolt.

A második világháború alatt és után nagy volt a szegénység. Az említett holland lelkészek ezért úgy gondolták, hogy a társadalmi gondok megoldásában a szocializmus sokkal kompetensebb, mint a kapitalizmus. Néha ugyan látták, hogy nem minden tökéletes a kommunista országokban, de erről úgy gondolták, hogy hibákat kiküszöbölve, később minden jóra fordul, a felmerülő gondok csak gyermekbetegségek. Néha fel is szólaltak az kommunista hatalom alatt szenvedő egyházakért. Ennek ellenére mégis megmaradt a szocializmus iránti rokonszenv, ezért nem meglepő, hogy csak ritkán kritizálták a kommunista elnyomást. Utóbbit némiképpen árnyalja az, hogy néhány keletnémet lelkész figyelmeztette a hollandokat: jobb lenne, ha nem szólnának a kommunista üldözés ellen, mert az még rosszabbá tenné a szorongatott egyházak helyzetét.

Csupán 1989-ben jöttek rá, hogy milyen volt az igazi helyzet Kelet-Európában. Kevesen voltak, akik akkor el tudták ismerni, hogy súlyosan „megrövidítették” az itteni keresztyéneket és egyházakat, voltak azonban olyanok is, akik belátták, hogy többet kellett volna segíteni a kelet-európaiakon. A Holland Református Egyház (Hervormde Kerk) volt az első nyugat-európai egyház, amely 1991-ben beismerő nyilatkozatot tett, hogy túl elnéző volt a kommunista kormányokkal szemben és túl keveset tettek az üldözött egyházakért. /3/

A második csoport az elsővel ellentétes álláspontot foglalt el. Ez a csoport túlnyomó többségben konzervatívabb reformátusokból és neoprotestánsokból állt. Elhatárolták magukat a kommunizmustól, mert abban istenellenes ideológiát láttak. Ennek a tábornak a tagjai többször látogattak Erdélybe: bibliákat, énekeskönyveket és gyógyszereket csempésztek be. A lehetőségekhez mérten élő kapcsolatot tartottak az erdélyi reformátusokkal, és jól ismerték a kommunista országok valós helyzetét. Hebe Kohlbrugge munkájának köszönhetően 1968 és 1986 között sikerült több holland diákot Erdélybe küldeni. /4/ A legtöbben Kolozsváron, a protestáns teológián tanultak, de emellett a hetvenes években ketten a szebeni ortodox teológián is megfordultak./5/ Ezek a diákok még behatóbb ismeretre tettek szert a romániai helyzetről. 1986 után is próbáltak holland diákot

küldeni Romániába, de a kommunista hatóságok megtagadták a szükséges engedélyek kiadását.

A Romániát megjárt teológusok, lelkészek kísérletet tettek a holland református vezetőség meggyőzésére arról, hogy a kelet-európai helyzet korántsem annyira rózsás, mint ahogyan ők azt látni akarták. /6/ Ez a törekvés kudarcba fulladt. A holland gyülekezetekben pedig más volt a helyzet, itt inkább hallgattak rájuk. Emellett másoktól, pl. neoprotestásoktól is kaptak információt a református gyülekezetekben. Mégis úgy volt, hogy sokan nem igazán ismerték meg az itteni helyzetet. Azok a hollandok, akik itt jártak, nem mertek mindent elmesélni, nehogy veszélybe sodorják az erdélyi reformátusokat.

A harmadik csoport bizonyos szempontból a kettő között állt. Ennek a csoportnak az egyik legfontosabb személyisége Willem Visser ’t Hooft volt, az Egyházak Világtanácsának egyik alapítója és főtitkára. Visser ’t Hoofték meggyőződése szerint nagy baj, hogy Krisztus teste nem egységes. Maga Krisztus halála előtt azokért imádkozott, akik benne hisznek, hogy mindnyájan egyek legyenek (Jn 17,21). Visser ’t Hoofték azt remélték, és azért harcoltak is, hogy az Egyházak Világtanácsa olyan hely legyen, ahol az egyházak mint Krisztus testének tagjai együtt legyenek. A második világháború után ez a kívánság fontosabb volt, mint bármikor. /7/Mivel a világtanács célkitűzése a keresztyén egység megvalósítása volt, ezen törekvésük miatt Visser ‘t Hooft nem akart politikával foglalkozni, így például állást foglalni a kommunizmus ellen. Az emlékirataiból viszont kiderül, hogy a kommunista rendszerről negatív véleménye volt. Ennek a meggyőződésének viszont két ok miatt nem adott hangot. Az első az volt, hogy Truman amerikai államelnök küldöttje révén igyekezett a világtanácsot eszközként fel-használni a kommunizmus ellen. /8 /Vissert ’t Hooft viszont azt akarta, hogy a világtanács csak egyházi szervezet legyen, ne politikai eszköz. A másik ok, ami miatt nem emelt szót a kommunizmus ellen, az volt, hogy nem akarta, hogy a kelet-európai egyházak a politikai állásfoglalása miatt a kommunista hatalom nyomására kényszerűségből távol maradjanak az Egyházak Világtanácsából. Néha mégis felszólalt az emberi jogokért és egyházakért. 1956-ban így segítette a magyarokat, szoros kapcsolatban volt a Magyar Református Egyházzal, és a világtanács nevében nyilatkozatot is kiadott, amelyben támogatásáról biztosította a magyar menekülteket./9 /Később, forradalom leverése után, 1957-ben az új magyar kormány Visser ’t Hooftot és a világtanácsot az 1956-os forradalom kirobbantásának támogatásával vádolta meg./10/ Az hogy Visser ’t Hooftnak fontos volt a kelet-európai egyházakkal való kapcsolat, abból is látszik, hogy ellentmondott Wilhelmina volt királynőnek. Wilhelminának nem tetszett, hogy a világtanács kapcsolatban volt a kelet-európai egyházakkal, mert szerinte ezek az egyházak túl keveset tettek a kommunista rendszer ellen.

Visser ’t Hooft ennek ellenére is fontosnak tartotta a kelet-európai egyházakkal való kapcsolatot. /11/ Visser ’t Hooft nagyon remélte, hogy minden egyház a világtanács tagja lesz. Sokat foglalkozott az ortodox egyházakkal is. Gyakran Kelet-Európába utazott, és igyekezett meggyőzni az ortodox pátriárkákat, hogy vegyenek részt az világtanács munkájában. Törekvését siker koronázta, ugyanis 1961-ben az Orosz Ortodox Egyház és vele együtt a román és a bolgár is csatlakozott a világtanácshoz. /12/

A hatvanas években Visser ’t Hooft nyugdíjba vonult azokkal, akikkel együtt alapította és építette az Egyházak Világtanácsát. A világtanács teológiája a későbbiekben az alapkoncepciótól elfordulva homályosabb lett, és egyre többet foglalkozott a politikával. A kommunizmus ellen viszont nem szólalt fel. Ez a tendencia már Vissert ’t Hoofték idejében elkezdődött. Az oka: féltek elveszíteni a kapcsolatot a kelet-európai egyházakkal. Később ez a félelem már alaptalan volt. Visser ’t Hoofték után a világtanácsban egyre többen voltak olyanok, akik a szocializmusban sok jót láttak. A másik ok az volt, hogy elhitték azt, amit hallottak a kelet-európiai egyházak vezetőitől. Ebben a korszakban a kelet-európai egyházi vezetők azok közül kerültek ki, akik engedelmeskedtek a kommunista hatóságoknak, vagy az államhatalom ültette a püspöki székbe, mint például a nagyváradi püspököt, Papp Lászlót. Kérdés csupán az, hogy ez csak naivitás volt, vagy pedig egyéb politikai szándék állt mögötte. Ezt a magatartást már Visser ’t Hooft idejében láthattuk, akkor valószínűleg még csak naivitásról volt szó, és arról, hogy nem akart politizálni. 1964-es bukaresti látogatásáról a következőt írta: Bukarestben a (Justinian Marina) pátriárka palotájában laktunk. […] Figyelemre méltó volt az, hogy neki sikerült kiváló kapcsolatokat teremteni más egyházak-kal. Megmutatta nekünk azokat a szobákat, amelyek az evangélikus és református egyházak vezetőinek voltak lefoglalva. És sok örömmel láttuk, hogy sok kolostor normálisan működött. /13 /Egy szót sem írt a romániai gondokról vagy az egyházak nehéz sorsáról. A kommunizmussal szemben tehát háromféle reakciót láttunk Hollandiában. Az a csoport, amely együtt érzett az itteni egyházakkal valószínűleg a legnagyobb volt. A másik két csoport annak ellenére, hogy kisebb volt, mint az első, sokszor hangosabb volt, mert olyan emberekből állt, akiknek nagyobb befolyása volt az egyházban. 1989 után sok minden megváltozott, de bizonyos módon ez a három reakció hatása még mindig megtalálható Hollandiában.

1989 után, kapcsolatépítés, új utak, irányzatok

1989-ben nagy változások voltak Kelet-Európában. Nyugat-Európában figyelemmel követtük a híreket, és örömmel láttuk, hogy a határok megnyíltak. Rengeteg holland református indult Erdélybe segíteni. A konzervatívabb reformátusoknak természetes volt, hogy először oda mentek, ahol reformátusok vannak. Éveken át jöttek, és jönnek most is. Az együttműködés nehéz volt a kulturális és nyelvi nehézségek miatt, de amiatt is, hogy a hollandok saját elképzelésük szerint akartak segíteni. Nem rosszindulatból, mert általában lelkes, segítőkész emberekről van szó, hanem mert ez a magatartás a holland kultúrának a része. Szerencsére vannak olyan példák is, ahol igazán együtt, párbeszéd útján sikerült megoldani különböző feladatokat. Az utóbbi években több mint 25 év diakóniai munka után több szervezet és csoport gondolkodik arról, hogy hogyan lehetne a kapcsolatokat másképpen alakítani: diakónia mellett vagy helyett inkább egy más tartalmú kapcsolatot szeretnének: például a testvérgyülekezettel együtt bibliai témákat megbeszélni.

Azt is látjuk, hogy az utóbbi időben mind kevesebben jönnek. Ennek egyik oka valószínűleg a 25 év utáni diakóniai fáradtság. Másik oka az, hogy a holland fiatalok sokszor inkább egzotikusabb helyekre szeretnének menni, akár évente változtatva a helyszínt. Emellett reformátusnak lenni már kevesebbet jelent nekik, mint az idősebbeknek: csak az a fontos, hogy keresztyén legyen, nem lényeges az, hogy melyik felekezethez tartozik. Az az érzés, amely sok idősebb holland reformátusban még megvan, hogy az itteni református egyház testvéregyház, a fiatalokból hiányzik.

Előzőleg három magatartásformáról, csoportosulásról beszéltem. Ezek a gyülekezeti kapcsolatok főleg a második csoporthoz tartoznak: konzervatívabb református gyülekezeti tagok és olyan szervezetek, amelyek ehhez a csoporthoz tartoznak, mint például Stichting Hulp Oost Europa.

Ehhez a csoporthoz tartoznak a cserediákok és bizonyos egyetemek is. 1990-től ismét jöhettek holland diákok teológiát tanulni Erdélybe. Sajnos itt is látszik, és már elég hamar, hogy változott a fiatalabb generációban az Erdélyhez, illetve egész Kelet-Európához való viszonyulás. 1995 után Erdélyben és Prágában, 1997 után Magyarországon már alig volt holland diák. Más országokba, ahol a kommunista idő alatt hollandok tanultak, már egyáltalán nem ment senki. Ennek két pragmatikus oka is van: nehezek a kelet-európai nyelvek, és nehéz ösztöndíjat kapni.

Ami pedig még működik, az az, hogy magyar és erdélyi diákok Hollandiában tanulhassanak. Ez is egy kicsit nehezebb lett, mert kevesebb ösztöndíj van, mint a 1990-es években, és szigorúbb lett a felvételi, de az utóbbi években mégis szinte mindig volt egy vagy két erdélyi diák Hollandiában. Emellett létezik a Comenius-commissie, a kelet-európai és holland teológiák közös szervezete, amely kétévente konferenciát szervez. A bizottságban több holland van, mint kelet-európai, de lassan sikerül egy kiegyensúlyozottabb szervezetet kiépíteni.

Ami az első és harmadik csoportot illeti, tehát a szocializmust kedvelő csoport és az Egyházak Világtanácsa csoportja: ezeknek a hatása a legjobban a PKN vezetőségében látható. Említettem, hogy a holland egyházban 1991-ben megszületett az a nyilatkozat, amelyben önkritikát gyakoroltak a kommunista időszak alatti hallgatásért. Az az irányzat, amely a marxizmust belekeverte a teológiába, ellankadt. Ami pedig maradt ebből, az a vélemény, hogy az egyháznak fontos szerepe van szociális kérdés megoldásában: harcolni kell a szegényekért, a gyengékért, a diszkriminált csoportokért. Ebben nem fontos, hogy melyik felekezethez, sőt valláshoz tartozik valaki. Fontos témává vált a békéltetés és az engesztelés is, nem a Krisztus és ember közötti, hanem az emberek, felekezetek vagy etnikumok közötti.

Látszik, hogy ez az első és a harmadik csoport most már nagyon közel állnak egymáshoz, a világtanácsban is ez az uralkodó irányzat.

A 2000-es években úgy döntött a PKN-es missziói osztály, hogy több munkát szeretnének végezni Kelet-Európában. Ebben kiemelt szerepet kapott az emberek, közösségek közti engesztelés és megbékélés. Konferenciákat szerveztek, amelyekre reformátusokat, ortodoxokat, baptistákat, evangélikusokat hívtak meg a kelet-európai országokból. A cél az volt, hogy jobban megismerjék egy-mást, és ennek köszönhetően együtt tudjanak dolgozni. A hangulat ezeken a konferenciákon általában jó volt, probléma talán csak ott merült fel, hogy a holland szervezők nem nagyon ismerték a kelet-európai valóságot, amely komplikáltabbnak bizonyult, mint ahogy a szervezők gondolták. Naivnak vagy arrogánsnak tűnik – nézőponttól függően –, hogy egy holland egyház akarja „megoldani” a kelet-európai egyházi és etnikai „problémákat”. Most pedig ráébredtek, hogy a kelet-európai valóság sokkal összetettebb, mint ahogyan eredetileg gondolták. Ettől függetlenül sikerült néhány más projektet is megvalósítani: például ösztöndíjakat biztosítottak a kelet-európai diákoknak, tanulmányi utakat támogattak, és egy lelkésznőt (engem) is ide küldtek, hogy dolgozzon a teológián.

Azt a munkát, amelyet itt végeztek és végeznek, az országos PKN missziói hivatala indította el. Ha most visszatérek az előadásom alcíméhez, a kérdés az, hogy van-e szó a misszióról? Igen is, meg nem is. Bizonyos szempontból igen, más szempontból nem. Igen, mert az emberek közti engesztelést is missziói fel-adatnak látják; nem értenek egyet azzal, hogy a misszióban kizárólag csak megtérésről lenne szó. De ha valaki azt mondaná, hogy csak a megtérés (Isten és ember közti kiengesztelés) misszió, akkor a PKN missziói hivatala azt mondaná magáról, hogy nem misszionál. Ilyen szempontból tehát inkább ökumenéről lenne szó.

Maradt a prozelitizmus az alcímben. 1989 előtt holland protestánsok itt, Erdélyben sohasem foglalkoztak a prozelitizmussal. Érdekes módon 1989 óta ez változott, de sok holland, aki itt dolgozik, nem így látja. Előbb említettem, hogy a holland fiataloknak már nem fontos, hogy melyik egyházhoz tartozik valaki.

Hollandiában sok református fiatal más, főleg neoprotestáns gyülekezetbe megy. Ezek sokszor nagyon lelkesek, és szívesen mennek külföldre diakóniát végezni és evangelizálni. Így sok fiatal, de idősebb is Romániába jött. Nem a református egyház küldte őket, hanem egy önálló missziói szervezet támogatásával vagy szervezeti támogatás nélkül jönnek ide. Emiatt önállóan kezdik el a munkát, sokszor nem is tudva azt, hogy itt milyen egyházak léteznek. A legtöbben román közösségekben dolgoznak, mert a román nyelvet tanulták meg, sokan pedig a cigányok között. A diakóniai munka mellett evangelizálnak is, amely persze nem rossz, de a baj az, hogy több esetben új önálló gyülekezetet hoznak létre. Jobb esetben a helybéli baptista egyházzal dolgoznak együtt, vagy odaküldik a megtérítetteket. A holland református egyház és a legtöbb református gyülekezet ezt nem támogatja, szerintük mindig egy már létező egyházzal kellene együttműködni. Fontosnak tartom erről a helyzetről is írni, mert érdekes módon a legtöbb protestáns holland misszionárius, diakóniai munkás, aki most Romániában dolgozik, így dolgozik.

Konklúzióként tehát írhatom, hogy a holland reformátusság nézőpontja több évszázad után megváltozott: az ökumené lett fontos, amely kiterjed az ortodoxoktól kezdve a neoprotestánsokkal bezárólag az összes keresztyén felekezetre. Emellett érezhető az együttérzés és együttműködés lanyhulása, és ezek helyét a hollandok által végzett itteni munkában inkább egyféle misszió és prozelitizmus vette át. Nem azért, mert az Erdélyi Református Egyház megváltozott, hanem azért, mert a holland református egyházban teológiai szemléletváltás történt.

Szerző: Fopkje Ruchama van de Beek (Utrecht, 1971). Teológiai tanulmányait 1989 és 1997 között Leidenben, Kolozsváron és Utrechtben végezte. Az amszterdami Vrije Universiteit doktorandusza. Kutatási területe az ortodox és református szóteriológia. Másfél évig Kamperlandban volt segédlelkész, utána öt évet a GZB (Református Missziói Szövetség) holland irodájában dolgozott. 2005–2011 között a kolozsvári protestáns teológián tanított, utána másfél évet Kerk in Actie keretében (a holland Protestáns Egyház missziói osztálya) dolgozott. Jelenleg az NZR (Hollandiai Missziói Tanács) munkatársa. Venendaal-Bulgária.

A tanulmányt a szerző jóváhagyásával közöljük. Drs. Foka van de Beek üdvözli a Zwollei Harangszó olvasóit. Közlés a szerkesztő engedélyével. Megjelent „A reformáció öröksége” című kötetben. Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek, 24. szám. Szerk. dr. Kolumbán Vilmos József. Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár, 2018, p.379-387.Világhálón: https://core.ac.uk/download/pdf/227755138.pdf

Jegyzetek

1 Kool, Anne-Marie: Az Úr csodásan működik. A magyar protestáns külmissziói mozgalom (1756–1951), I. kötet, Harmat, Budapest 1995, 31, 78–80, — 2 Kool, Anne-Marie: i. m. II. kötet, 229–230. — 3 De Graaf, Beatrice: Koude Oorlog in de kerk. In: Transparant 16. (2005/1), 15–20. — 4 Kohlbrugge, Hebe: Twee maal twee is vijf. Getuige in Oost en West. Kok, Kampen 2002, 135, 149. — 5 Uo. 151. — 6 Uo. 152.  — 7 Visser ’t Hooft, W.A.: Memoires, Elsevier en Kok, Amsterdam, Brussel, Kampen 1971, 120–121. — 8 Visser ’t Hooft, W.A.: i. m. 187–188, 202–204. — 9 Uo. 269. — 10 Uo. 273.  — 11 Uo. 315–317. — 12 Uo. 228–248. —13 Visser ’t Hooft, W. A.: i. m. 246. „In Boekarest logeerden wij in het paleis van de patriarch. […] Ook was het opmerkenswaardig, dat hij uitstekende betrekkingen met de andere kerken had weten te creëren. Toen hij ons in het paleis rondleidde, vestigde hij onze aandacht op de kamers, die voor de leiders van de Lutherse en de Hervormde Kerk gereserveerd waren. En tot onze blijdschap zagen we vele kloosters normaal functioneren.”