“Mid van, amit nem kaptál?” 1 Korinthus 4: 7b
Ki gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy idei év elején hosszú lajstroma lesz azoknak a dolgoknak, amiket régen magától értetődőnek tartottunk, ma már viszont nincsenek birtokunkban? Ilyeneket felkiáltásokat, sóhajokat hallani mindenfelé: előbb ezt vették el tőlem, majd amazt, aztán már ezt is? A kavargó információtengerben pedig egyre inkább nő a csalódottságunk, szomorúságunk, türelmetlenségünk. És nem is csoda, hisz úgy érezzük: egyre több olyan dologról kell lemondanom, amiről azt gondoltam, enyém.
Teológiai éveim igen kedves emléke a kórusban való éneklés. A kolozsvári Teológia férfikórusával pedig egyszer egy tüneményes kórusművet énekeltünk: Gabriel Fauré-től a Cantique de Jean Racine-t. Az angol szöveg egy gondolatát sose fogom elfelejteni: Receive our gifts we return to Thy hand – Gyönyörű emlékeztetője annak, hogy valójában semmink sincsen, ami igazán a sajátunk lenne. Minden az Övé! Minden ajándék! Még azok a gondolatok, érzések, szavak, tettek is, amiket Isten oltárára helyezünk hálaáldozatként: csupán visszaadjuk az Ő kezébe azt, amit kaptunk. Talál ez a gondolat ahhoz, amit Pál apostol a korinthusiak lelkére köt: Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? Az a szövegkörnyezet vádról, megigazulásról, gőgről, kérkedésről szól. Az apostol mindig is határozottan ellenzett bármit, ami az üdvösség elnyerésében az ember érdemére utalna; aki a Krisztusba vetett hitre, megigazulásra, örök üdvösségre jut, ezt nem saját akaraterejéből, teszi, hanem csak Krisztus érdeméért. Tehát az üdvösségünket tekintve ez bizonyos: semmink sincs, amit ne kaptunk volna.
Na de mi a helyzet a többivel? Mi van az itteni, földi tulajdonainkkal? Általánosíthatjuk ezt a gondolatot? Tényleg úgy van, hogy semmink sincs, ami igazán a miénk lenne? A földi tulajdonaink tán csak mégis a mieink! Hiszen hosszú lenne ez a birtokjeles lista: az én házam, az én munkahelyem, az én egészségem, az én férjem, az én feleségem, az én gyermekeim, az én szívem, az én igazam, az én véleményem, az én életem, az én szabadságom, stb. És ami az enyém, azt foggal-körömmel meg fogom védeni bárki ellen, aki azt elkobozná tőlem. Ha őszintén szívünk mélyére nézünk, be kell látnunk, hogy ez a bennünk lévő indulat visszavezethető egészen az első emberpárig, hisz az első bűnesetnél főleg az „én szabadságom” védelme, kiharcolása volt a mérvadó (vö. 1 Móz 3).
De hát van-e más választásunk? Hogyha felismerjük és beismerjük, hogy a „saját tulajdonunk” eszeveszett védelme bűnbe, nyomorúságba és utóvégül halálba vezet…nem lenne jobb teljesen megszüntetni a magántulajdont? Vajon nem lenne jobb, ha minden mindenkié lenne? Mintha valahonnan ismerős lenne ez a gondolat…elsősorban nem John Lennon szavaira gondolok, aki ó be szépen énekelte, hogy: Imagine all the people sharing all the world… – hanem arra az ideológiára, ami rányomta véres bélyegét a múlt századra, és a „kommun” (közös) szó képezte nevének gyökét. Tehát megpróbáltuk már. Nem is egyszer, többször. Nem is egy helyen, hanem szerte a világon. És mielőtt bárki azt mondaná: igen, de a materializmusban gyökerező és az ateizmusba átvirágzó kommunizmustól persze, hogy nem várhatunk sikert, hisz hiányzott belőle a krisztusi szeretet – csak utalni szeretnék az ideálisnak tartott első, jeruzsálemi gyülekezetre, melyről azt olvassuk, „mindenük közös volt” (ApCsel 2: 44b). És csupán két fejezettel később olvassuk Ananiás és Szafira tragikus történetét (ApCsel 5). Hány félresikerült próbálkozásra van még szükségünk, hogy belássuk: amíg ebben a testben, ebben a világban élünk, nem lehetünk meg magántulajdon nélkül.
Sőt, mi több, Isten törvényének nagy része épp arra irányul, hogy megvédje a felebarátom tulajdonát tőlem, és az enyémet a felebarátomtól: hisz a gyilkosság, paráznaság, lopás mind elkerülhető lenne a „ne kívánd” parancsolat megtartásával.
És mégis…elevenen szól Isten Igéje Pál apostol által: Semmink sincs, ami igazán a sajátunk lenne. Ő mindennek a forrása, aki nemcsak Teremtője, hanem Fenntartója is a világnak. Minden az Övé! Semmi sem igazán a miénk! Hát erre emlékeztet a Káté mindenkit, aki hitre jut: „nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.” Mindent amim van, mindent ami és aki vagyok, Tőle kaptam!
Mi lenne, hogyha ennek tudatában tekintenénk mindenre, amit az elmúlt évben „elvesztettünk”, és alig várjuk, hogy „visszaszerezzük”? Kevésbé tartanánk azokat a dolgokat sajátunknak? Aligha. Kevésbé fáj az elvesztésük, hiányuk? Aligha. De bíztató perspektívába kerül mindenünk ami van. Az is, ami már nincs, az is ami még nincs. Mert aki így tud tekinteni Teremtő Istenére, Aki mindent kezében tart, az nem akar foggal-körömmel, görcsösen ragaszkodni a „sajátjához”, hanem hálaáldozatként teszi le annak a kezébe, Akitől mindent kapott.
Eredetileg megjelent a Zwollei Harangszó 2021/1-2 számában, mely teljes terjedelmében letölthető itt.
Zwollei Magyar Evangéliumi Református Egyházközség Hollandia 