Snijders Tünde: A türelem nagy áldás

Rendszeresen az új év közeledtével szokásom visszatekinteni a lassan már a múlt völgyébe leereszkedett évre.

Ez év kezdetén az egyik lányom majdnem szívszorongató hangon hívott, hogy nézzem meg a kínai híreket. Az ázsiai kultúra iránti érdeklődése miatt elég gyakran osztott meg velünk részleteket, és néha-néha sokalltam, mert én is számtalan egyéb dologgal voltam elfoglalva. Végül is rászántam magam, és meghökkenve tekintettünk meg egy-egy Twitteres beszámolót a wuhani covidos eseményekről.

Rövid időre rá már világszerte mindenhol hasonló volt a helyzet. Itt nálunk is. Ki gondolta volna, hogy tíz hónap után is ugyanazzal a helyzettel leszünk terhelve és ezt visszük magunkkal a 2021-es évbe?

Mindnyájan kezdünk már belefáradni a maszkos, kézmosásos és a másfél méteres-távolság-tartásos intézkedésekbe. Mikor lesz vége? – kérdezik sóhajtozva sokan.

Huszonegy évvel ezelőtt, épp karácsonyestén, Szingapúrból Amszterdamba repültünk vissza egy négy hónapos missziós szolgálatunk után. Elkeseredve érkeztünk a reptérre, mert két évre terveztük és kaptunk is engedélyt, hogy a Doulos missziós hajón szolgálhassunk. A férjem sajnos annyira allergiás volt a hajón levő szennyes légkondícióra, hogy négy hónap alatt öt antibiotikus kúrát kapott. Az ötödik kúra után nem volt semmi értelme, hogy a hajón maradjunk. Karácsony estére, tizenhét órás repülés után, csüggedten tértünk vissza Hollandiába. Elindulásunk előtt sokáig kerestük Isten akaratát, imádkozva és kérve a jó Istent, hogy vezessen nemcsak a házasságunkban, hanem a munkánkban is. Mindig úgy is láttam, hogy Isten világítótornyai előttem álltak, és amint az egyik világítótornyot elhagytam, ott magaslott a másik, ami nemcsak megvilágította az utamat, hanem vezetett is. Hollandiába való visszatérésünk után hirtelen, mintha kialudtak volna ezek az útmutató világítótornyok. Hiába kerestem, hiába kutattam, nem találtam őket. Istenem, mi a célod az életemmel, az életünkkel? Miért kerültem ide, ebbe az országba?

Közben megszületett a nagylányunk, elvégeztem egy holland nyelv és integrációs tanfolyamot, majd jogosítványt szereztem és a második lányunk is megszületett. Folytattam egy titkárnői szakképesítéssel, így mindenféle tevékenységekkel lekötve teltek az évek. Igyekeztem behozni azokat az éveket, amivel lemaradva éreztem magam a holland kortársaimhoz viszonyítva. Egy idő után megpróbáltam titkárnőként elhelyezkedni, de gyakorlat hiány miatt mindenhonnan visszautasítottak. Hiába siettem, mégsem haladtam előre. Elkezdtem egy főiskolát is, remélve, hogy az majd egy lépéssel tovább visz. Még csak egy pár méter volt a kiútig, a magyar büntetőjogi vizsga. És akkor bekövetkezett egy nagy zuhanás. Igen, a mélybe. A sok stressz ráment a pajzsmirigyemre, műteni kellett az orvos szerint. A műtét után még rosszabbul lettem. A drága férjem hetenként kétszer vitt be a sürgősségire a rosszullétek miatt. Három évre rá a leideni neurológus professzor másodvéleménye szerint hálás lehetek, hogy nem kerültem tolószékbe. Próbáljak meg újra megtanulni élni, járni, mozogni – javasolta. – Ha mégsem állna be javulás, meg kell tanulni ezzel élni, mert ha három év után még nem jöttem helyre, akkor ezek a tünetek már nem is nagyon fognak gyógyulni. Olyan is volt, hogy 34 órát aludtam egyfolytában, csak épp egy kétperces fürdőszobai szükséglet megszakítással. Amikor ebből a mély alvásból kikerültem, a fejem meg az eszem járt, dolgozott, akart, igyekezett, de a testemmel nem haladtam semmire. Nem volt erőm, energiám, és ott türelmetlenül, elkeseredve, majdnem az önsajnálatba esve vártam a gyógyulást, a kiutat.

Egyszer nagyon régen, még a missziós utunk előtt, egyik barátnőmmel igeverseket kezdtünk tanulni. Az megmarad a fejünkben – mondta. Onnan mindig elő vehetjük, még akkor is, ha nincs Szentírás nálunk. Esténként együtt tanultuk a verseket, fel-fel mondva őket egymásnak. A 121 Zsoltár annyira megmaradt bennem, hogy még most is szóról szóra eszembe jut. Az egyik türelmetlen napomon a betegágyamon tehetetlenül fekve, kilátástalan helyzetben, a sötét mélyben, az Úr világítótornyait szem elől vesztve, elkezdtem mondani ezt az igeverset.

„Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.
Az én segítségem az Úrtól van, a ki teremtette az eget és földet.
Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ
Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője!
Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobbkezed felől.
Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold.
Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet.
Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!”

Még be sem fejeztem a végét, máris elaludtam a fáradtságtól. Az idő teltével egyre gyakrabban eszembe jutott. Olyankor halkan, magamban újra és újra elmondtam. Ahogyan az Úrra gondoltam, a Jó Isten gyógyító és vigasztaló erejére, már nem féltem, nem türelmetlenkedtem, hanem csak vártam. Vártam és vártam a gyógyulásom idejét.

Hét évig rendszeresen nyakrögzítőt kellett viselnem. Hét év egy elég hosszú idő egy aktív fiatal anyának, aki hirtelen minden erejét elvesztette. Voltak napok is, amikor a türelmem tetőfokán jártam, főként, amikor egy-egy rövid séta közben fiatal, velem egyidős anyákat gyerekeikkel biciklizni, korcsolyázni láttam.

Türelem. Súgta mindig valahonnan egy hang.

És amint teltek az évek, újra megjelentek a világítótornyok. Habár homályosan, de láttam és tudtam, hogy milyen irányba kell mennem. Ez egyik világítótorony alatt egyszer egy ajándékot is találtam. Egy talentumot, a festést. A kofferembe tettem és gyengén, erőtlenül, amikor csak tudtam elővettem és elkezdtem használni.

Ezúttal türelemmel, mert türelmetlenül, sietve nem lehetett szépen festeni. Már olyan jól haladtam, hogy kiállításokra is összegyűltek a festményeim. Nagyon örültem és szívből hálás voltam ezeknek a lehetőségeknek.

Az év elején az ajtók hirtelen újra becsukódtak, most a vírus miatt. Ez megint mi lehet? – sóhajtottam fel. Hát nem jó úton járok?

Újra a világítótornyokat kezdtem keresni, és még fel se tekintettem ’a hegyekre’, megnyílt egy ajtó. Csak egy email volt, amiben azt tudatták velem, hogy december közepétől egy felkészítő tanfolyamom vehetek részt és dolgozhatom a holland önkormányzati egészségügyi szolgálatnál. A munkám keretén belül elbeszélgethetek vírussal fertőzött betegekkel, támogathatom őket egy-egy segítő szóval. Így ezúton felhasználhatom az eddig tanultakat és az életben szerzett tapasztalataimat. Visszatekintve, nem volt hiábavaló a mélység, a szakadék, az eltűnt világítótornyok, mert azokat használta fel a jó Isten az építésemre.

Általuk érett meg bennem a türelem és elfogadom ezt, mint áldást. Kívánok neked is, kedves olvasó, türelmet, kitartást ehhez az időszakhoz és áldott, szeretetben és egészségben gazdag Új Évet!

Tünde Snijders, 2020 december 30, Harderwijk

Megjelent a Zwollei Harangszó 2020/14 számában, mely teljes terjedelmében letölthető itt.