Snijders-Dósa Tünde: Honvágy és harc

Egy olyan mély, belső érzelem
borítja, mint felleg a szívem
Két és fél sötét évtized
Amit sugall, te mind elhiszed

Hegyek, bokrok vagy síkságok
Szívet pusztító némaságok
Hiába éltem, zajban, rajban
Fensőséges királyi kasban
Mondhatnám, hogy e felhő sötét
De úgysem látod te a sebét

Panaszomat nem emeltem
Halló fülek elé nem kergettem
Néma lettem, mint egy kő
S te ezt látod, mint külső

Elhagytam utat, várost, kaput

Kis parasztházat, szülőfalut
Aggódó édesanyut, aput
Készítettem mákosrétest
Lángost, fánkot
Édes mézest

Mire dobban a szíved
Mire lángol a lelked
A zöld tájat látod-e még
Arra mindig vágyol-e még

Nem feledtem, de nem mehettem

S mikor neked ez nagyon fáj

Ő az ujjával mutatgál

Boldogulj, ha elmentél

Hanyagul pénzt kerestél

Hogy jobb legyen neked kint

Mégis, mindig visszatekint

Ne vádaskodj, mert nem tudod

Mi volt az ok, mi hívhatott

Hiába a bölcselet
Nem kettesben mentünk veled

Elhagytam hazámat

Kedvesemet, nagyanyámat

Elhagytam szülőt, várost falut

Ne vádolj, nem tudhatod
Gondolod, itt szél forgatott
Arany bölcsőben ringatott

Nap nem sütött

Eső, szél nem simogatott

Az új ország be sem fogadott

Loholva mindenen át

Csúszva mászva

Otthon hagyva falut, aput

Kedves nagyanyát

Nem az volt az életem

Megértésed nem kérhetem

A család, a szív dobbanása vitt
Ne is mond, mert megrémít

Átjártam érte óceánt, tengert, Marost

Látom én az otthoni harcost

Nincs nyugtom, mert te vádolsz

A hazáért nem te gyászolsz

Nem mehetek, nem rohanhatok

Itt tart a sors, a felelősség
Hogy újra el ne hagyjam
Családom, hazám

Árván

Snijders-Dósa Tünde, 2021 június 20

Megjelent a Zwollei Harangszó 2021/7 számában, mely teljes terjedelmében letölthető itt.