A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen (DRHE) egy önmagában is izgalmas pályázat – Hitélet járvány idején a neve – ösztöndíjasaként (Tankó Attilának, az MTA doktorának javaslatára) a hatodéves hallgatók körében felmérést végeztek a pandémia idején megfigyelt hitéleti-gyülekezeti tapasztalatokkal kapcsolatosan.
Tizennyolc hallgató jelentette ama bizonyos reprezentatív mintát – igencsak elgondolkodtató, nagyon is meg- és továbbgondolásra érdemes következtetésekre adva alkalmat.
A járvány miatt hosszú időn át online tartott istentiszteletek kapcsán Tóth-Gyóllay Dániel beszámolója szerint „szinte mindanyian szóba hozták az élettelen kamera nyomasztó jelenlétét, s hogy hiányoztak a gyülekezeti tagok szeméből kiolvasható visszajelzések. Egyetlen válaszadó említette csak meg, hogy a kamera mögött álló személy enyhített ezen a nehéz helyzeten.”
A hallgatók egybecsengően erős félelmüket fejezték ki amiatt, hogy az élő, eleven emberi kapcsolatok hiánya az előállt sajátságos „elkényelmesedés” kapcsán kétségeket vet fel a hívek visszatérésének valószínűségét illetően, magyarán: a kényszerű távollétnek a hit intenzív, a kollektivitásra épülő gyakorlatára igen rossz hatása volt. (Önmagában is egyre égetőbb kérdés, veti fel a pályamunka, hogy végre kellőképpen tisztázódjék, megfogalmazódjék, egyáltalán: kialakuljon az egyházaknak a virtuális terekhez, az online felületekhez való viszonya.) Hát igen, ha már… ha már ilyen szörnyű helyzetek előállhattak, pláne.
És persze jönnek, megfogalmazódnak az újabb kérdések: „Az evangélium kommunikációjára hívó isteni szó milyen viszonyban van korunk legkedveltebb kommunikációs médiumaival? Mik a valódi veszélyei annak, ha az egyház megszólal ezen kommunikációs eszközök segítségével? Mik a valódi veszélyei ezeknek a felületeknek az emberre nézve, s hogyan menjen utána a lelkipásztor saját juhainak, akik elveszni látszanak a virtuális világban?”
A DRHE hatodéves hallgatói között végzett miniatűr felmérés kérdései persze további – már alighanem a hívő embernek a mai élethelyzetben való állapotára vonatkozó – következtetésekre is alkalmat adnak.
Credo quia absurdum est (hiszem, mert lehetetlen) – Szent Ágoston költői szépségű meghatározása mögött, ha alaposabban belegondolunk, több a mély értelmű igazság, mint gondolnánk. II. János Pál vagy Kálvin János hite azonos gyökerű Kossuth Lajos vagy Bálint Sándor, Bethlen Gábor vagy Tisza István hitével.
Nemcsak az nem számít igazából, katolikus vagy református-é az illető – a hitélet, akár Debrecenben, akár a Pázmány Péterről elnevezett katolikus egyetemen vizsgálják, egyén és közösség szempontjából, sajnos, nagyon is azonos módon reagál egy másfél évre nyúlott-nyújtott úgynevezett világjárvány minden ember- és közösségellenes realitására. Az online istentisztelet vagy bibliaóra észrevételeinek együttese épp olyan tünet, mint a lelki frusztrációk megnövekedett száma vagy az egyház tanácstalansága a virtuális térfoglalás globális mindenhatóságával szemben.
Elképesztő konklúzió: a covid révén létrejött helyzet döbbentette rá a vizsgálódókat – a felmérés „eredményességének” bizonyítéka – a televíziózás „kamerás” világának eredendő elidegenedettségére ugyanúgy, mint a tévé, az eluralkodott-agyonerőszakolt képiség annak idején már Csurka István által igen mélyen és alaposan elemzett, a kollektívumra gyakorolt negatív hatásaira vagy éppen a totálissá vált számítógépes univerzum abszurditására.
Pedig… akár csak egyetlen egyetemleges gigaáramszünet, és vége az egésznek. És akkor jönne újra II. János Pál és Kálvin, Kossuth vagy Tisza István és a többiek igaza és vigasza. A hit mindent lebíró és megtartó ereje és végső legyőzhetetlensége. Mert ez az igazi vakcina, barátaim.
Forrás lelőhelye: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210614-hit-jarvany-kovetkeztetesek
Megjelent a Zwollei Harangszó 2021/7 számában, mely teljes terjedelmében letölthető itt.
Zwollei Magyar Evangéliumi Református Egyházközség Hollandia 