Nt. Nagy Tibor Sándor bemutatkozása

Az ÚR vezérelt engem ezen az úton … 1Móz 24,27

Az Úrba vetett bizalommal indultunk neki életünk egy új szakaszának amikor 2020 augusztus elején egy évre felpakolva (ha egyáltalán lehet ilyet 😊) nekivágtunk annak az útnak, amelyet sokan a gyülekezeti tagok közül bizonyára olyan jól ismernek. Mégis kicsit más volt ebben az időszakban Hollandiába utazni. Minden határnál izgalommal kevert félelem és feszültség volt bennünk: vajon
átengednek-e? Ez az érzés is gondolom sokak számára ismerős. Egy más, remélhetőleg örökre lehanyatlott kor érzései huzakodtak elő, most már egy újabb kór miatt. Nem tudom, hogy egykoron ki milyen indítékkal indult nyugatnak, de bizonyára mindenkiben ott volt a változás utáni vágy. Talán mi magunk is arra vágyunk. A pszichológusok is beszélnek a nagy életszakaszok közötti feszültségről és „az újratervezés” szükségszerűségéről. Végül is teljesen református gyakorlat az élet és a hit dolgainak az újra vizsgálata. Ez jelentheti az előzővel való szakítást vagy éppen az új kontextusban történő megerősítést. (már érzem is magamon az új tanulmányok hatását – a kontextuális teológia kapcsán).

Kik vagyunk?

Mindig jó újra és újra feltenni ezt a kérdést, hiszen hozzá tartozik ahhoz a folyamathoz, amit keresztyén életnek nevezünk… Református gyakorlat szerint magamról számolnék be először. Mezőségi származású szülők Kolozsváron született gyermekeként tapasztaltam és éltem meg azt, amit oly sokan a 80-as években: mit jelent a kommunista világ betonrengetegében felnőni az újonnan épített negyedekben, melyek még ma is egy fajta félresikerült világ emlékeiként vannak jelen Kelet Európa annyi városában.

Szüleim egykori lakhelye, Magyarfráta és a Nagysármás melletti Mezőméhes, egy más fajta világszemléletnek és életnek voltak az emlékeztetői a gyerekkori nagyszülőlátogatásokon. El sem tudom képzelni, hogy milyen lett volna életem, ha nem a mamák zsoltáros éneke kísérte volna nyaranként a falun töltött vakációkban a kerti vagy házi munkát. A Kolozsvári Református Kollégiumba való felvételire is ott tanultam meg a szükséges énekeket. De én már a szerencsésebb generációhoz tartoztam, hiszen az újonnan indult, jó hírnevű egyházi intézményben tanulhattam, ahol megismertem azt az osztálytársamat akiről már akkor is tudtam hogy az Úr nekem szánta és sok évvel azután feleségem és öt kislányunk édesanyja lett.

Mindenkinek szeretettel dicsekszem el, hogy nekem egy zseni feleségem van. Nem csak azért mert egykoron ő volt az iskolaelső, hanem azért is mert Erika petrozsényi származású. A Református Kollégiumban mondhatni együtt nevelkedtünk és váltunk felnőtté, és hiszem hogy egyetértésünk, házasságunk is gazdagabb lett azáltal, hogy hasonló értékrendben találtunk magunkra és egymásra. Erika az érettségi után négy évig a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán volt magyar-angol szakos hallgató, majd ugyancsak a Tudományegyetemen de a Közgazdaságtan karon Bank és Pénzügy szakos hallgató volt, végül pedig a Bölcsészkaron vett részt mesterképzésen. Közben két évet az Amerikai Egyesült államokban töltött, ahol a sok tanulmány után élettapasztalatot gyűjtött.

Isten különös gondviselésének tekintem azt, hogy már korán felismertem életem célját: az Úr és felebarátaim szolgálatában élni. Ezért tanultam a Református Kollégiumban, majd ezért végeztem tanulmányaimat a Kolozsvári Teológián, valamint a Babes-Bolyai Tudományegyetemen ahol mesterképzésben is részt vettem. Lelkipásztori és tanári kettős végzettségem bizonyára része volt az Atya tervének hiszen 14 éven keresztül lelkipásztorként és tanárként szolgáltam. Ezt megelőzően azonban más jellegű tapasztalatot is kellett, hogy gyűjtsek. Így 2005-2006 között egyháztörténelmet
tanultam Kampenben, majd egy évet az Amerikai Egyesült Államokban töltöttem, ahol már Erikával ketten sok mindent tanultunk és tapasztaltunk a hétköznapi életben, ahol már nem az otthoni biztonságos keresztyén közösség búrája alatt éltünk és dolgoztunk. Miután hazatértünk megfogalmaztuk magunknak, hogy az Amerikában töltött időszak legalább annyit jelentett a fejlődésünkben, mint a sok év tanulmány és egyetem. Mindamellett, hogy hálás vagyok Istennek, hogy keresztyén közegben nevelkedtünk, ami azt jelentette, hogy a szekularizált világ számos veszélyétől megóvott a közösség, ugyanakkor a világról alkotott képünk hiányos volt. A külföldön töltött években találkoztunk először azzal, hogy vannak olyan közösségek, emberek akiknek az értékrendje nem a keresztyén tanításon alapszik, hogy van gonoszság és rosszindulat, de van emberség, szeretet és megértés azok között is, akiknek az élete a mienktől különböző alapokra épült.

Sok ideig New York egyik legelőkelőbb indiai vendéglőjében dolgoztam (vendégeink voltak Demi Moore, Julia Roberts, Lucy Liu, Tommy Hillfiger, Bill Clinton lányának, Chelseanek voltam pincére stb.) ahol egyedüli keresztyén és fehér emberként sokat zaklattak az első hónapokban az indiai munkatársak, amíg csak meggyőződtek róla, hogy keresztyén hívő életem nem csak egy álca, hanem
tudok kedves és jóindulatú lenni még akkor is amikor folyamatosan keresztbe tesznek nekem. A „próba idő” elteltével azonban megszűnt a zaklatás és mindmáig tartom a kapcsolatot pár volt munkatársammal.

Mindezen tapasztalatok sokat alakítottak világképemen és csiszolták személyiségemet, így amikor 2008-ban egykori püspökünk, Ft. D. dr. Pap Géza kihelyezett Kidébe, a Kolozsvártól 40 km-re fekvő kis faluba, már nemcsak tanulmányokban, hanem életben és emberismeretben is volt egy kis tapasztalatom. Kampeni tanulmányaim része a millenárisok hitélményének tanulmányozása, és ennek során megtudtam, hogy az egyik alapigényük az eredetiség és az elfogadás mellett a hitelesség. Úgy hiszem, hogy mindazok, akik valamilyen emberi közösségben dolgoznak, vagy szolgálnak, tudják, hogy a hiteles keresztyén élet hatásosabb olykor a keresztyén misszióban, mint maga a prédikálás. A majdnem ezer esztendő múltra visszatekintő kis településen otthonra találtunk.

Kide bemutatása kapcsán egy kis részt idéznék a Művelődés lapban megjelent írásomból: „Ez a falu maga Erdély. Olyan tündérkert, amely a fejedelmi Erdély örökségét élteti halálában is. Négy templomában harangoznak itt, katolikusok, reformátusok, unitáriusok mellett görög katolikus románoknak is van itt egy piciny fatemploma.” (Cs.Kovács Katalin: Időringató, Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy 2009, 206.)– foglalja össze tömören kissé nosztalgikus hangvétellel Cs. Kovács Katalin Kide sajátos társadalmi, földrajzi és vallásos jellegzetességét.

Kide a Szamosháti-dombságon keresztül húzódó, Válaszútnál a Kis-Szamosba ömlő Borsa-pataknak és mellékvizeinek völgyében fekvő tizenkilenc Borsa-völgyi település egyike. Sajátos kultúráját, bizonyára annak is köszönheti, hogy dombok által körülövezett zsákfalu, azaz a Csomafájából induló és a Kide-patak völgyében haladó mellékút itt véget ér, a szomszédos falvakba Kidéből csak a környező hegyeken át lehet eljutni.

A régészeti kutatások szerint a magyarság által legkorábban megszállt területek közé tartozik ez a vidék; itt voltak az Erdélyben ősfoglaló nemzetségek birtokai. Első okleveles említése 1332-ből ismert Kyda alakban, de a mai református templom épület a körülötte végzett

régészeti feltárások szerint már a 12-13. században is állt. Erről állítja Entz Géza, a román kori stíluselemek alapján, hogy a környék legkorábbi 12. századi falusi temploma. (Entz Géza: Erdély Építészete a 11-13. században, EME, Kolozsvár 1994, 36)

A falu nevének eredetét illetően a következő naiv elméletet olvashatjuk az egykor itt szolgáló református lelkész által írt néhány lapos falu- és egyháztörténetében: „Akárhol ás az ember, mindenhol kőre bukkan. A KIDE név is a kő-ből származtatható s valahogy így lehet levezetni: itt kő van, kő itt, kőide, Kide.”

Földrajzi fekvése mellett, a szamosháti települések közötti sajátos helyzetét annak is köszönheti, hogy a település lakói egykor a dobokai vár szolgálatában álltak, mint a várhoz tartozó falvakban élő, a vár katonai szolgálatát ellátó várjobbágyok és a gazdasági teendőket ellátó várnépek rétegéhez
tartozók.

Erről tanúskodik Nyírő József is az Isten Igájában regényében: „Végre itt vagyok. Nem ismerek senkit. Senkivel semmiféle szálak össze nem kötnek a kíváncsiságon kívül. Társtalan, idegen, független vagyok a három erdő közé tévedt, sötét völgy fejében a világtól elzárt kis magyar faluban. A házaknak semmi köze sincs az emberekhez. Úgy vannak a görbe dombokon, hajlásokon elszórva, mintha a kőkorszakból maradtak volna vissza. Nyers terméssziklából vannak összerakva, vakolatlanok és fekete zsúpszalmából magas tetőt kontyoltak nekik. Kietlenül, furcsán hatnak. Négy templom és három pap imádkozik benne, nyolcszáz lélek lakja. Rátarti nemes emberek, kiknek elődei a dobokai várban Izabella királynőnek voltak ajtónállói.”

Kidéről, csak a fent említett sajátosságok tudatában lehet jelenlegi életéről, kultúrájáról beszélni. A fentieket azonban azzal a ténnyel kell kiegészíteni, hogy az elmúlt közel egy évszázadban annyit változott ez a közösség, hogy már csak egy zsúpolt szalmafedeles ház maradt, valamint, hogy az egykori nyolcszáz emberből és három papból, már csak száznyolcvan ember maradt és egy lelkész.

Amint a fenti idézetekből kiderül, Kidét sajátos fekvése, elszigeteltsége, tündérkertszerű településsé varázsolja, és feltehetőleg ennek az elzártságnak köszönhető az, hogy többségében magyar településnek maradt, az ország és rendszerváltások valamint az elnéptelenedés ellenére.

Kide nem a tipikus erdélyi falu, noha példázza az erdélyi

élet sokszínűségét, a nagyszámú egykori kisnemesekre tekintve, vagy a négy templomra és az imaházra az átlagos egy vagy két templomos kistelepülésekkel szemben. Járdányi Pál is megjegyzi a kidei kutatása kapcsán, (Járdányi Pál: A kidei magyarság világi zenéje, Minerva, Kolozsvár 1943, 6-8.) hogy a 18. századtól kezdve a teljes gazdasági önellátásra képtelen kideiek arra kényszerültek, hogy piacozással, fuvarozással, valamint iparűzéssel toldják meg jövedelmüket, mely gyakorlat a közeli városok (Szamosújvár és Kolozsvár) vérkeringéséhez kapcsolta a kis közösséget. Ilyen formában egy paradoxon áll fenn, hiszen a völgy legelzártabban fekvő és mindmáig legnehezebben megközelíthető
települése, a vidék legnyitottabb és kultúrájában legszínesebb falu a szamosháti térségben.

Az is sokat mond a kideiek igényeiről, hogy 1896-ra a millenniumi ünnepségre úgy készültek, hogy megfogadták a borsai Bánffy Ernő gépészmérnökét, Szabó Józsefet, hogy toronyórát építsen be a református templom tornyába, mely az egész falut szolgálja. Erre a célra bálokat szerveztek, közös területet munkáltak meg és az értékesített termény árát az órára ajánlották. ( Bitay Enikő, Márton László, Nagy Tibor Sándor, Talpas János: KIDE TEMPLOMAI, TORONYÓRÁJA, HARANGJAI, in A XIV. Műszaki Tudományos Ülésszak előadásai – ebook http://eda.eme.ro/handle/10598/28090)

A felekezetek közötti harmonikus együttélést íratlan törvények szabályozták, melyek olykor nem voltak a helyben szolgáló papok és lelkipásztorok kedvére. Ilyen volt például a vegyes házasságok esetén a gyermekek szülők neme szerinti felekezeti hovatartozása. A kideiek arról is beszámolnak,
hogy az együtt száz évet szolgáló Fülöp Mózes és Elemér apa és fia unitárius lelkipásztorok, nem egyszer a református, vagy a katolikus lelkipásztorok hiányában a Szentháromság nevében végeztek sürgős keresztségi szolgálatot.

A többszázados együttélés hagyománya erősebbé vált az olykor széthúzó egyházi vagy világi politikánál. Ez a modernnek számító, ökuménia és tolerancia szellemében, mely a kideieknek több évszázadon át a normalitást jelenti, kértek fel egykoron engem is, hogy végezzem úgy a kidei
szolgálatot, hogy az Árpádkori református templom ősi falai között a reformátusok mellett sokszor a katolikus, unitárius, ortodox, vagy evangélium szerinti keresztyén testvérek is jelen vannak.

Az együttélés azonban mégsem jelentett egybeolvadást, hiszen minden nemzet és felekezet megtartotta identitását, és ennek megfelelően töltötte be szerepét a falu kulturális életében is, így: minden egyház rendezett például bálokat, meg volt adva, az újévi bál a reformátusoké volt, a húsvéti az unitáriusoké, a hamvazó szerdai a katolikusoké. Így osztották be, hogy minden egyház, annak az egyháznak a javára ment a bevétel. (Ilyefalvi Emese: „Ha levelem elolvastad, add tovább” Egy református lelkipásztor sajátos kommunikációja a két világháború közötti Kidében, in Alsópapság, lokális társadalom és népi kultúra a 18–20. századi Magyarországon. Szerk. Bárth Dániel. ELTE BTK Folklore Tanszék, Budapest, 2013, 331.)

A közösség vallásos és kulturális élete mindmáig egybefonódik Kidében, ahogy azt Keszeg Vilmos is megfogalmazza a szórványban élő magyarság kapcsán: „a vallás, a vallásos élet is átértékelődik, a nemzetiségi kultúra részévé […], a túlélés, a megmaradás egyedüli gyakorlati formájává, intézményévé”. (KESZEG Vilmos – BECZE Márta 2001 Előszó. In: Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes: Palástban. Lelkészek szórványban. Marosvásárhely, 16.)

A Szamoshát egyetlen magyar többségű településének múltja és jelene a műveltség igényét táplálja a jövő nemzedékek számára. Nem tudni, hogy milyen arca lesz ennek a településnek tíz év múlva, hiszen túl sok a változó az egyenletben. Talán többen fognak kiköltözni? Talán megfiatalodik vagy tovább öregszik a közösség? Vajon sikerül-e a „nyaralókat” kideiekké formálni? – nos, ezek a kideiek kérdései. A bizonyosság az, hogy fel kell vállalni a küldetést, és feladatot kell betölteni ott, ahol a kőfaragó Sipos Dávid élt, ahol Nyírő József szolgált, ahol Polcz Alaine szerető szívre is menedékre talált a háború pusztítása elől, ahonnan Kovács András elindult Cannes felé, ahol az egykori kisnemesek utódai Erdély egyik legcsodálatosabb falvát őrzik.

A Gyülekezetben végzett munka mellett, amelyben nemcsak gyülekezetet, hanem infrastruktúrát
is kellett építeni és felújítani úgy, mint Erdély számos gyülekezetében (templom, kis és nagy gyülekezeti terem, vendégház, felekezeti iskola épülete, parókia stb.) Kolozsvári Teológia Könyvtárában folytattam egy 2 éves digitalizációs projektet, valamint a Kolozsvári Református
Kollégiumban is tanítottam 2007-től. Történelmet, vallást, hitvallást, vallástörténelmet, egyháztörténelmet oktattam felváltva 14 év alatt, 2016-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület és a Kollégium megbízatásából a frissen alig 2 éve indult szakiskolai osztályoknak vettem át a vezetését.

Célom az volt, hogy az induló félben levő intézményt építsem, erősítsem formáljam egy újabb református intézménnyé, amelyben nemcsak névileg hanem tartalmában is református oktatás és nevelés történik. Mostanra 240 diák tanul a szakosztályokban asztalos, víz-, gázszerelés, elektronikai műszerész, villanyszerelés, szakács és fodrász szakon. Diákok 7 megyéből közel 40 településről származnak, közel fele bentlakó és jó részük nem tanulhatna szakmát anyanyelvén, vagy nem tanulhatna tovább egyáltalán, ha nem lenne erre lehetőségük a szakosztályainkban. Közel 80 partner
cégnél végzik gyakorlatukat és nagyon hálásak vagyunk az Úrnak, hogy az iskola befejezése után 70%-a már rá három hónapra elkezd dolgozni szakmájában és több mint 20%-a továbbtanul. Van már olyan egykori diákunk is, aki jelenleg egyetemi hallgató. Kiváló eredményeink vannak belföldi
és külföldi versenyeken és ami nagyon fontos, hogy 2020-ban megkaptuk minden szakra az állami akkreditálást, így már csak tovább kell folytatni a megkezdett munkát. Ezért tudtam nyugodt lélekkel átadni az iskola vezetését, habár tovább is szívemen hordozom az intézmény gondjait és igényeit. Egyik legnagyobb gond az, hogy rengeteg olyan diákunk van aki nagyon szegényes anyagi körülmények között nevelkedik, és a szülők egyáltalán nem tudják támogatni, sőt olykor úgy tekintenek ránk, hogy a mezőgazdaság folytatásához szükséges munkaerőt vesszük
el azáltal, hogy elvisszük őket Kolozsvárra, szakmát adunk gyermekeik kezébe. A román állam segítsége távolról sem fedezi ezen diákok igényét.

fent említett munka és az eredmények azonban azt is jelentették személyes életünkben, hogy az egyre növekvő család: Erzsébet 9 éves, Júlia 7 éves, Ilona 4,5 éves, Anna, 2,5 éves és Emese 3 hónapos egyre kevesebb és kevesebb időmnek örvendhetett. Az elmúlt négy évben, az évi pár szabadságnapot leszámítva egybefolytak a hétköznapok a hétvégékkel. Az emberi szervezet sok mindenre képes ha kellő képen motivált, és még akkor is ha egy ideig lehet úgy élni, hogy megállás nélkül dolgozunk,
ez nem egészséges sem fizikailag, sem lelkileg és tönkre teheti családunkat és kapcsolatainkat. A sátán sokszor abban kísért meg bennünket amit a legszívesebben, vagy lelkiismeretesebben teszünk.

Valóban hiszem azt, hogy az Úr annyira szeret minket, hogy égni kell a szolgálatban de nem el- vagy
kiégni, és hiszem, hogy mentő csónakot küld akkor, amikor már kezd ellepni a víz, de ezt fel kell ismerni és meg kell ragadni.

Régi vágyam volt visszatérni a teológiához és a tanulmányokhoz és nagyon hálás voltam amikor az Iránytű Alapítvány (Stichting Fundament) pozitívan bírálta el pályázatunkat és úgy tűnt, hogy 2020 őszétől Kampenben leszek újra teológiai hallgató. Ebben az utolsó iskolai évben már csak az is erőt adott a hétköznapokban, hogy tudtuk, következik majd egy olyan időszak amikor csak egy dologra kell figyelni. A koronavírus által okozott felfordulás közepette már azt gondoltam elmarad a tanulmányi út, de a Jó Atya annál kegyelmesebb volt hozzánk.

Az első kampeni órán kissé értetlenkedve kérdezte vezető tanárom Stefan Paas és az évfolyamtársaim, hogy miért foglalkoztatna engem a Kelet Európából érkező teológust a Nyugati világban zajló misszió és egyház? Válaszom így hangzott: mert noha más kontextusból érkezem, mindaz, ami Nyugat Európában történik a most-ban valamilyen formában eljut haza is, Kelet-Európába. Azt szeretném, hogy elejét vegyük bizonyos nyugatról beszivárgó veszélyeknek, vagy talán jobban felvértezve nézzünk szembe a harmadik évezred emberi és egyházi gondjaival. A szekularizáció hatása otthon is egyre látványosabb, a posztmodern, (egyesek szerint posztkeresztyén) és posztegyház mozgalmak befolyása alatt levő élettől mi sem leszünk mentesek. Senkinek sincs kész megoldása ezekre a gondokra, azonban közösen gondolkodva, dolgozva és imádkozva nagyobb eséllyel tudunk harcolni.

Nagy öröm és megnyugvás számunkra, hogy nem csak egy holland református gyülekezetnek, hanem, hogy a Zwollei Magyar Református Gyülekezetnek is tagjai lehetünk. Otthoni érzés és hangulat kerített hatalmába amikor először részt vettünk az istentiszteleten és az azt követő beszélgetésen. Nem csak élvezői, hanem aktív tagjai szeretnénk lenni ennek a gyülekezetnek és szívesen vállaljuk a szolgálat lehetőségeit. Isten áldásáért imádkozunk és kérjük, hogy gondviselése és a folyamatosan teremtő ereje kísérje a gyülekezet lelkipásztorait, előljáróit és tagjait.

Záró gondolatként a Példabeszédek könyve felhívása cseng újra és újra szívemben:

A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!

Péld. 3,3

Nagy Tibor Sándor, lelkipásztor