Mendlik Oszkár (1871-1963) híre, neve…

Jóllehet holland feleségével 1900 óta éltek az aerdenhouti, saját építésű házukban, az „Erdőlakban”, mégis, csupán 1948-ban vette fel a holland állampolgár-ságot, mert már csak akadály lett volna a magyar útle-veléhez való további ragaszkodása.

Hollandiai honosítása alkalmával így rögzítették az adatait: Mendlik Oskar Johan Alfred, aki Radváncz nevű helységben (Ungvár mellett) született 1871 jún. 23-án. Édesapja, Mendlik Ferenc, pécsi származású tudós tanár volt, arisztokrata származású édesanyjának a neve: Mária von Pálffy. Sikeres budapesti képzését követően, római tanulmányútja alkalmával megismeri és feleségül veszi a korabeli szobrászat kitüntetett művelőjét, az Amsterdamban 1873 jún. 2-án született Mijnssen Julie Auguste Caroline művésznőt. Eskővőjük tanúja, Kunffy Lajos az alábbi képet festi a bretagnei népviseletbe öltöztetett, mélyen hívő házaspárról:

Kunffy Lajos: A bretagne-i tengerparton, 1898

Híresek a portréi, tengerek, óceánok ihletett festője. Munkásságáért itthon, de külföldön is többször kitüntették. A Képzőművészeti Társulat 1897-ben részesítette első ízben kitüntetésben, és a „Tengerparti temető” című festményét Ráth-díjjal jutalmazta. Magyarországon 1909-ben állami kis aranyéremmel és Ferenc József-renddel jutalmazták 1912-ben. Egy későbbi kitüntetéséről is tudunk, amelyet a lexikonok nem említenek: 1933 aug. 17-én Horthy kormányzó jóváhagyja Mendlik Oszkárnak a II.osztályú Magyar Érdemkereszttel való kitüntetését. Ugyanazom évben, 1933-ban Hollandiában életműdíjat kapott: Orde van het Gouden Kruis van Verdienste – commandeur fokozattal. Korán, 1932-ben elhunyt feleségét 1916-ban örökítette meg:

Egyik önarcképe 1941-ben készült:

Mendlik Oszkár, a pécsi háborús árvák angyala (1915-1916-1917)

Minden forrás kiemeli Mendlik Oszkár emberbaráti szolgálatait, becsületes tartását a német megszállás idején, segítőkészségét az elesettek irányában. Elérhető publikációit olvasva, megállapíthatjuk, hogy íróként is megállja a helyét. Műveltségéről, klaszikus tudásáról is közismert volt. Paksy János nyug. lelkipásztor testvérünk, maga is tehetséges festő, számos történetet gyűjtött össze Mendlik Oszkár aerdenhouti éveiről, ő mutatta meg nekünk a hírneves Erdőlakot és szívesen beszélt Mendlikék gyermekeiről és unokáiról, akik valamennyien tehetséges művészek, illetve tisztelt tagjai a holland társadalomnak. Még mielőtt 1920-ban teljes erejével és fontos ismeretségi hálozatával bekapcsolódott volna a gyermekvonatokkal érkező magyar kicsinyek felkarolásának az ügyébe, ő már egymagában cselekedett, több festményét is pénzzé tette és igyekezett örömöt szerezni a pécsi hadi árváknak. Nagyapja Mendlik János, 47 évig volt pécsi tanító, nagybátyja pécsi plébánosként hunyt el, egyik nagybátyja azokban az években pécsi rajztanár és pécsi magántanítónő volt a nagynénje. Tehát első kézből ismerte a gondokat és 1915 decemberében tizenkétezer, 1916-ban pedig húsz ezer koronát küldött a polgármester kezéhez, hogy az árva gyermekeknek és a rokkantak gyermekeinek ajándékcsomagokat állítsanak össze. Gondos odafigyelését tanítani kellene:” 1916 januárjában egészen pontosan 417 gyermeknek adtak át ajándékokat a városházán az adományból. Az ünnepélyen az érintetteken kívül minden városi nagyság megjelent, élükön Nendtvich polgármesterrel. A kis csomagok mellé az édesanyáknak ajándékutalvány is járt, amivel 1 kilogramm zsírt és 1 kilogramm szenet lehetett vásárolni.” – Második körben 1916 decemberében nyolc ezer koronát küldött és levelet írt a város hölgyeinek, hogy saját forrásaikból pótolják a rászorulóknak fontos segélyt. Úgy is lett, az asszonyok több mint 300 gyermeknek varrtak ruhát, vagy vásároltak cipőt. Mendlik Oszkárél jótékonysági vitézkedése nyomán 1917 karácsonyán is több száz pécsi gyermeknek örömszerző csomag abban a fájdalmas világban. –- Végül, az idei év aktualítása miatt is, utalunk arra a magyar nemzeti ajándékra, amely Vilma királynő 25 éves trónralépése alkalmával készült a „Holland Magyar Szemle” szerkesztőségének a közbenjárásával, és amelynek hivatalos átadásakor (Paleis Noordeinde, 1923 dec.21-én) Mendlik Oszkár is jelen volt Hágában, dr. Antal Géza református püspök, Adele Opzoomer (Antal Géza felesége, írónő), dr. Kállay László teológiai professzor, Adamóczi Ambró Ferenc magyar diplomáciai ügyvivő , W. Wendelaar úr, valamint ennek magyar felesége, szül. Baár Jolán társaságában.

A gödöllői Nagy Sándor által tervezett, Róth Miksa műhelyében és Gyermek Lászlóval közösen kivitelezett, úgynevezett Magyar ablak (1923) a holland királyi palotában (Koninklijke Verzamelingen Den Haag)

Mendlik Oszkár és Bánffy Miklós találkozása 1919 tavaszán

Bánffy Miklós úgy került Hollandiába, hogy Bethlen István és más felelősen gondolkozó politikusok kérésére, akik nem nézhették tétlenül az ország összeomlását, elindult Angliába, hogy felvilágosítással szolgáljanak a háború utáni helyzetről. 1918. december 31-én Bethlen István megbízásából indult nyugatra, hogy a győztes hatalmakat felvilágosítsa a valóságos magyarországi helyzetről („Akkor még azt hittük, hogy ez érdekel valakit odakünn”). Van aki úgy fogalmaz, hogy nem hivatalos magyar békeköveti küldetéssel kelt útra. Kevés pénzzel indult, Bécs, Berlin útvonalon sokszor éhezve, hajón érkezik Koppenhága városába, onnan újra Németországba, végül pedig Hágában köt ki. Hollandiai tartózkodásának a részletei és politikai kapcsolatainak a háttere még feltérképezetlen.

Bánffy Miklós szobra Sopronban, állítva 2013

Vonaton, 1919 augusztusában tér haza, hosszabb bécsi tájékozódás után. Elképzelhető, hogy a Mendlik Oszkárral való viszontlátás az egyik nevezetes holland festő révén jött létre. Az aerdenhouti látogatást az „Erdélyi Helikon” hasábjain rögzítette (1931/1-p.249-250.) Nem tehetjük, hogy olvasóinkat megfosszuk a Bánffy Miklós virágmezős holland élményétől. A továbbiakban az erdélyi polihisztor zseni és életművész 1919 áprilisában fakadt benyomásait olvassuk.

BÁNFFY MIKLÓS: EMLÉKEIMBŐL Haarlemen át Aardenhout-ba

„Úgy hiszem ez időre esik első kirándulásom Haarlemen át Aardenhout-ba, hova Mendlik Oszkár hivott, ki véleményem szerint a ma élő tengerfestők vagy tán minden idők tengerfestői között a legnagyobb. A látogatásra utóbb reátérek; elsőben azonban el kell mondjam azt az élményt, amely első odautazásomhoz fűződik. Részben mert szeretem azt ismét fölidézni, részben azért is, mert azt hiszem, minden szépetszerető embernek szolgálatot teszek vele, ha mint valami Cook-ügynök bekonferálom ezt az elég ismeretlen gyönyörködési alkalmat, mely Hollandiában április közepén kínálkozik. Utam ugyanis tulipánszüret idejére esett. Ez a három nap, midőn a tulipán mezőkön lemetszik a virágokat, hogy a hagyma kifejlődjék. Leyden-ig vonaton, onnan az országúton haladó villamoson utaztam. Elsőben a régi egyetemi város öreg falain túl néhány hosszú „polder”, — tengervíz tavak, melyek valószínűleg az egykori erődítések védőárkai lehettek. Majd sós mezők tehenekkel. Aztán az út egy hirtelen fordulatánál váratlan kép! Széles síkság. És ameddig a szem ellát, csupa legrikítóbb szín egymás mellett. Hosszú négyszögök, egyik piros, másik sárga, a következő rózsaszín vagy bíbor. Az egész vidék mint valami óriás sakktábla, melynek minden kockáját a tavasz-isten tündöklő színűre varázsolta volna. És széltében mindenfelé a tulipán kertészek családostól, — kinn van ilyenkor apraja nagyja, — a virágokat metszik le. Az út mellett, az úton mindenütt gyerekek, leányok, mindeniknek óriási virágfűzér a vállán, korona a fején, — még a jámbor fekete-tarka tehenekre is jut virágőv, koszorú, — a szekeres-lovakra, azokra is, a sürgöny póznák is befonva, a drótokra is földobva. Mindenütt ez a pompázás, ez a színorgia, ez a pazarság, mely nagy vérgarmadákát dob az útra az árok tetejére, ami mind-mind a leggyönyörűbb
virág, végigszórja a síneket, beszór mindent pazar prédasággal, mintha a kikelet tündére be nem
tudna telni a szépség ajándékozással. — Pöttömnyi gyerekek botorkálnak a virágpalástjaikban, szép üde, szőke lányok nagy bokrétákat kínálnak kacagva és az ember után dobják, ha tréfálkoznak velük. — Olyan ragyogó és pompázatos ilyenkor ez a közel húszkilométeres utazás,
hogy az ember midőn beér Haarlem-be, azt hiszi, hogy megvakult, midőn hirtelen szürke színtelen házakat lát. Valóban, aki teheti, nézze ezt meg, feledhetetlen élmény ez. A tulipán főváros még azzal is tetézi a virág-aratás szenzációját, hogy ilyenkor rendezi meg a nemzeti virágkiállítást, hol az uj fajta tulipán-alkotások versenyeznek egymással. Egyetlen új ruhájú virág kapja meg az az évi nagy¬arany érmet. Üvegcsarnokban vannak kiállítva, sok más növényekkel körülvéve, azaleák, rododendrónok, jácintok körén belül. Ott áll közbül egy domb, melyen a versenyző újdonságok emelik a kelyheiket merev vagy hajlékony szárakon. Némelyikét már nem is hinnéd, hogy tulipán olyan bolondos alakú, vagy olyan váratlan zománcú.

— Midőn ott jártam, a Tulipán nagy-díjat olyan sötétbíbor virág nyerte, hogy a szirma majdnem feketének látszott; keskeny, nagyon hegyes szirmok, melyekre, mindegyikre, akár egy-egy gyilkos tőr-pengére a hegyétől vissza és az élein keskeny vércsík íródott, mintha mindegyiket épp ebben a percben szakították volna ki valami halálos sebből. Gyönyörű, gonosz virág volt,
dölyfös, illattalan és idegenül ágaskodott a hideg halványzöld nyílegyenes szárán.

Haarlemtől csak néhány kilométer Aardenhout. Szép tölgyfaliget közepén áll a Mendlikék villája. Roppant kedvesen fogadtak. Olyan meleg magyar vendégszeretettel, úgy éreztem magam mintha valahol otthon volnék vendég, boldogabb időkben. Mendlikkel az is összefűzött, hogy ő is Székely Bertalan tanítványa volt. Ö is annyira nagyrabecsülte azt a nagy mestert, kit annyira
félreismertek, hátraszorítottak egész életén át.

— Mendlikné szobrászművész. Nagyon tehetséges és kedves. Megtisztelt azzal, hogy egy kis agyagfejet mintázott rólam, melyet azután nekem adott kedves emlékül. Nagy örömöm van ma is benne.

A főszenzáció Ardenhout-ban azonban Mendlik tengeri képei voltak, és legfőképpen az olaj vázlatai, melyeket közvetlenül természet után festett. Volt különösen egy sorozat, melyet legutóbb az Atlanti óceánon vetett kartonra, midőn egy hollandi hajón Rotterdamból New Yorkig hajózott és vissza; kiszállás nélkül, mert mint „háborús ellenségnek” sehol sem engedték meg, hogy partra léphessen.

Nagyon nagy viharba kerültek és ő megfestette a vihart. A parancsnoki hidhoz köttette magát, hogy le ne sodorja az ár.

Mendlik Oszkár műve a marosvásárhelyi Bernády-gyűjtemény
tulajdonában 1913 óta

És így festett. Megfestette a tengert, mikor még távolról, csak a láthatáron jelentkezik a közeledő orkán.

A szín-változását a haboknak az erősödő hullámveréssel, a növekvő zivatart és végül a tombolás tetőfokát, midőn már a szél ereje olyan vészesen leteperi, lenyomja a hullámokat, hogy csak óriási sárga-szürke dombok görbülnek egymásba, hajolnak öblösködve vagy ducolva és minden hab nélkül, minden tajték nélkül leigázva rohannak el a szélvész leszorító tenyere alatt.

— Azt hiszem soha senki ezt így meg nem festette! Ha az ember belegondol abba, mit jelent az tengeri viharban odakötve lenni egy vaskorláthoz, mikor a tenger végigsöpri a fedélzetet minden hullámhegynél, valóban bámulni lehet a művészi alkotás mellett az embert, ki ilyen áldozatot vállal, ilyen szenvedést magára vesz.”

Adriai halászat