24Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. 25A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára1, nem hiszem.
26Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! 27Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra2, és ne légy hitetlen, hanem hívő! 28Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! 29Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.
Kedves Testvérek!
Az igehirdetés tudományának, a homiletikának egyik alapszabálya, hogy az előkészületek, mindaz, ami „a kulissza mögött történik”, nem való a szószékre; azt nem kell, nem is szabad elmondani. Egy lelkész kicsit szarkasztikusan ezt úgy fogalmazta meg, hogy az ebéd elkészültéhez meg kell hámozni a krumplit, de a krumplihéjat nem tesszük az ünnepi asztalra.
Most mégis kivételt kell, hogy tegyek, megindoklandó, hogy miért ismét az a húsvéti történet az alapige, amelyikről már múlt héten is szó volt. Én általában szombat estére elkészítem az igehirdetés gondolati vázát, s azután vasárnap reggel szoktam végső formába önteni. Így volt ez a múlt vasárnap előtti szombaton is: összeállt erről a textusról – nem a múlt a pontosabban: „oldalába” Ld. mint előbb
3vasárnap elmondott, hanem a most elmondandó igehirdetés. Csakhogy utána éjszaka elkezdett járni az agyam, és egészen más irányba fordultak a gondolataim. Reggel, amikor fölkeltem, még arra gondoltam: nem baj, majd összekapcsolom a kettőt. Rövidesen rájöttem, hogy az nem fog menni: két különböző prédikációról van szó. Így azután múlt vasárnap az „éjszaka született” igehirdetés hangzott el, és most kerülhet sor arra, hogy elmondjam „az eredetit”, amivel először készültem.
Az előző héten gondolataink középpontjában az állt, hogy a feltámadott Jézusnak nem gyógyultak be a sebei. Ezt a furcsa tényt, egyértelműen kiemeli a Szentírás szövege. Nem, Jézusnak nem kezdenek el beforrni a sebei. Ezért tehette bele Tamás Jézus oldalába a kezét. Igen, bele, nem pedig rá, ahogyan az a finomkodó fordításban szerepel. Múlt vasárnap arra jutottunk, hogy ennek az az oka, hogy Jézus nem is akarja, hogy begyógyuljanak az ő sebei. A Krisztus-testnek a sebei nem elfedendők, nem elfelejtendők. Mindmáig nem; hanem a keresztény egyháznak hordoznia kell azokat mindaddig, ameddig e földön él. Ha valóban Krisztus-követő egyház, akkor kell, hogy vállalja a megsebzettséget, kell, hogy tudjon–még ha csak a maga gyarló, töredékes módján is –részt vállalni Krisztus szenvedésében, kell tudnia szenvednie a világ miatt és a világért.
Ezek a gondolatok valóban nagyon fontosak voltak, és úgy gondolom, különösen is hangsúlyosan szólnak a ma egyházához. A kiindulópont tehát az azelsőre oly furcsa utalás volt arra nézve, hogy milyen volt a feltámadott Jézus teste. Az mindenesetre bizonyos, hogy nem olyan, mint amilyennek a saját földi testünket ismerjük. Merthogy nem kezdtek gyógyulni rajta a sebek. Ez azonban azt is jelenti, hogy nagyon is valóságos a feltámadott Krisztus teste. Érdemes ebből a szempontból külön is végig olvasni a húsvéti történeteket sorra egymás után a négy evangéliumból. (Talán ezekben a karanténos időkben könnyebben is tudunk erre egy kis időt szánni. Tegyük meg, hogy kirajzolódhasson szemünk előtt a húsvéti történet csodálatos sokszínűsége!)
Sok más mellett, akkor azzal is szembesülünk, hogy milyen különleges módon ír a Szentírás feltámadott jézusi testről. Világossá válik, hogy magasabb rendű, mint az, amit ismerünk. Egyrészt nagyon hasonlít rá, másrészt nagyon különbözik attól. Egyrészt újra és újra kihangsúlyozódik, hogy nem szellemről van szó, nem a szubjektív képzelet játékáról. Ezért találkozunk többször is azzal, hogy Jézus eszik a tanítványainak a szeme láttára; és ugyanezért engedi meg, hogy belenyúljon az oldalába Tamás.
Egészen mással is találkozunk azonban. Hogyan is kezdődik a Tamás-történet? Hogy a zárt ajtókon keresztül jelenik meg Jézusa tanítványai között. Ez mintha éppen az ellenkezőjére utalna az előbb említettnek. Mintha mégsem lennének érvényesek Jézusra a földi test jellemzői. Tulajdonképpen mindaz, amit a feltámadott Jézussal kapcsolatban olvasunk és ezen belül konkrétan az, amit a feltámadott testével kapcsolatban, egészen különleges: annak alapján nem tudhatunk, inkább csak sejthetünk; nincs rá igazán szavunk, képzeletünk gyenge hozzá. Talán leginkább úgy fogalmazhatunk, hogy az a jézusi test egyszerre reális és szürreális. Vagyis valóság fölötti–a mi földi valóságunk fölötti. Vagy azt is mondhatjuk, hogy már egy másik valóságba tartozik, illetve egy másik valóságnak, egy a mi valóságunk fölötti valóságnak a megjelenése, a bejelentkezése ebbe a mi földi világunkba.
Egy másik, szintén zavarba ejtő eleme ennek a történetnek az, amit Jézus Tamásnak utolsóként mond. Pontosabban az már nemcsak Tamásnak szól, hanem az összes tanítványnak, és nemcsak az akkor ott lévőknek, hanem a mindenkori tanítványoknak, nekünk is. Hogy is szólt ez az utolsó mondata Jézusnak? „Mivel látsz engem, hiszel” – mondja még Tamásnak, és utána, mintegy az összes tanítványhoz fordulva „boldogok, akik nem látnak és hisznek”. Mit jelent ez? Az nyilván benne van ennek a mondatnak a jelentésében, hogy aki nem hisz, az nem boldog. Az nem lehet a birtokosa annak a boldogságnak, amiről Jézus már a fellépésének az elején beszél a boldogmondásokban. Nyilvánvaló: aki nem hisz, az nem lehet igaz, jézusi értelembe boldog.
De mi van azokkal, akik látnak és hisznek, mint Tamása történet végén? Ők boldogok vagy nem boldogok? Aligha lehet máshogy értelmezni a helyzetet és a jézusi mondást, minthogy azok legalábbis nem ugyanúgy, nem ugyanazon a szinten boldogok, mint akikről Jézus azt mondja, hogy „nem látnak és hisznek”. Az ő esetükben a látó Tamáshoz képest valami magasabb minőség jelenik meg. Ez a lényege az összehasonlításnak: Te „azért hiszel, mert láttál, de boldog az, aki nem lát és úgy hisz”. Szembe van állítva egymással Tamás boldogsága és az a még több, amire Jézus rámutat.
Jézus tehát egy utat mutat meg a mindenkori tanítványok számára: egy utat, amely az elemi szinttől, a látás által hitre jutástól, vezet valami más, valami magasabb hithez; valami szürreális, az e földi valóságon és az e földi emberi képességen túl mutató hitre és boldogságra. Minthogyha itt, ebben a félmondatban Jézus teljes programját adná a keresztényhitben való előrehaladásnak, a keresztényhit távlatának. Azt mutatja meg, ami e földön soha el nem érhető, de célként ott lehet előttünk: bennünket hívó, maga után vonzó, magába hívó valóságként.
A hit olyan létállapot, amelyben, Jézus szerint, valami más, a hiten kívül ismeretlen módon kezd el létezni az ember. A teljesebb, az igazi boldogság ennek a történetnek az alapján azé, aki nem rákényszerül a hitre, hanem aki szabadon dönt amellett. Aki nem rákényszerül a hitre? Igen, hiszen gondoljunk csak bele: Tamásnak, a látó Tamásnak nemigen marad választási lehetősége. És tulajdonképpen erre az alternatíva nélküliségre irányult a vágya, az igénye is. Azt mondja: „Nem hiszek addig, ameddig nem látok, ameddig meg nem fogom, ameddig bele nem nyúlok az oldalába.” Tamás nem hisz addig, ameddig más lehetősége is van.
Hogyan is szoktuk mondani? Hiszem, ha látom. Hiszem akkor, hogyha egyértelműen, világosan, kétségtelenül, minden más lehetőséget kizárva hinnem kell. A megfogalmazások a történetben még azt is világossá teszik, ahogyan egyre erősebb, kétségbevonhatatlanabb a tapasztalat. Minden más út, lehetőség ki lesz zárva, míg nem a végén nem tehet mást Tamás, minthogy leboruljon Jézus előtt és imádja Őt.
Jézus azonban azt mondja, hogy a hitnek az a magasabb rendű valósága, amelybe ő hív, az nem az, amikor semmi más lehetőség nincsen, hanem az, amikor valaki dönt, aki szabadon dönt mellette. Úgy, hogy nem többet, hanem ama másik valóságnak az előízét ismeri csak. Azt azonban igen, és az elég neki ahhoz, hogy amellett döntsön minden más, evilági, alacsonyabb rendű valósággal szemben.
Mit jelenthetnek azonban ezek a talán most elvontnak tűnő gondolatok a mindennapi életünk, a keresztény hitünk folyamatos megélése szempontjából? Azt, hogy boldog, azon a minősített, magasabb rendű módon boldog, az lehet csak, aki hisz, bár nem lát.
Hisz, bár nem látja azt, hogy „megérné” hinni. Merthogy valóban nem igazán éri meg hinni. Néha úgy tűnik, hogy megéri; amikor az egyház megbecsült helyzetben, szerepben van. Jobb, ha ilyenkor nagyon óvatossá, sőt gyanakvóvá válunk. Nem lehet, hogy azért megy olyan jól az egyháznak, mert már nem igazán egyház? A Krisztus-követésnek az a normális természete, hogy az „nem éri meg”. Hogyan is érhetné meg, amikor a világnak a törvénye az önzés, az önérdek követése, gátlástalan érvényesítése. Ezt tapasztaljuk magunk körül. Aki úgy dönt, hogy mégsem ezt akarja követni, az újra és újra kudarcra ítéli magát; az rendszeridegen, annak „nem fog bejönni az élet”, ahogyan ezt manapság szokás mondani. Annak szembe kell mennie a többséggel. Dehát Jézus ezt is ígéri az első perctől az övéinek: a keskeny utat, nem a széleset.
Még eggyel tovább lépve: az, amit nem szintén nem lát az igazán magasabb rendű hit szerint élő ember, az az, hogy saját maga igazán képes lenne olyanná válni, mint amilyen lenni szeretne. Mit mond Pál apostol? „A bűnösök, akik között első vagyok én”. Hogyan is mondhat magáról ilyet a leghatékonyabb, a legcsodálatosabb munkát végzett apostol? Úgy, hogy érzi, tudja, hogy milyen messze van attól, amilyen lenne, ha egészen Krisztus szerint formálódott volna át. Jó lenne ezt tapasztalni magunkon! De hiába: nem így van. Nem ezt látjuk. És ennek ellenére kell, hogy higgyek.
Azután: nem szabad, hogy ez legyen az első, a legfontosabb, de azért az is igaz, hogy sokkal könnyebb lenne hinni, ha ott lennének körülöttünk a felemelő, bátorító, bíztató példák a többi keresztény ember életében. Milyen jó lenne látni sok mindenkit, akiket másolni, utánozni érdemes, akiknek a mintája magával ragadná az embert! De ilyesmit is csak nagyon ritkán látunk. Inkább az a helyzet, hogy minél jobban, világosabban látjuk, hogy mi van körülöttünk, annál több okunk van az elszomorodásra.
És végül: azt sem igen látjuk, hogy általában a keresztényegyház olyan nagyon megnyugtató, bíztató úton járna a mai világban. Nem látjuk azt, hogy hitelessége, ereje. és különösen is irigylésre méltó életet élő emberek példája által jobbá tudná tenni a világot. Aligha tűnik a ma világában „győzelemre ítélt ügynek” az egyház. Nem látjuk az igazi, szép, megérdemelt eredményeket, nem tudjuk azokat úgy megtapintani, mint Tamás Jézus testét.
Ezért az az igazi hit, amelyről Jézus beszél: a „mégis hit”. Mégis-hitkén lehet hinni, amikor oly sok minden látható rossz ellenére akarok és tudok hinni. Mert nem földi, hanem mennyei kincseket keresek. Mert ez képessé tesz, hogy elengedjem mindazt, amiért „a széles úton” oly sokan Istent, embert nem ismerve rohannak és küzdenek és tipornak el másokat.
És lehet hinni mégis-hittel, akkor is, hogyha nem látom, nagyon nem látom magamat olyannak, amilyennek szeretném. Mert tudom, hogy az igazi énem nem az, ami most van, hanem az, ami lesz. Ami még csak Jézus szeméből néz rám, várva, hogy visszatükrözzem.
És lehet mégis-hittel élni akkor is, ha látjuk a többi keresztény sok-sok gyarlóságát. Mert mindazoknál a csalódásoknál fontosabb annak tudata, hogy Jézus azért a másikért is meghalt a kereszten. És lehet, ma is, lehet mégis-hittel hinni akkor is, hogyha kiábrándítók a számok, a jelenségek, a látható egyház életében. Mert lehet az Istenre bízni, és elfogadni, hogy az Ő népe az Ő tervének megfelelően járja a maga sokszor oly kacskaringós útját évezredek óta. Hogyha erre a mégis-hitre eljutunk, akkor nem fogunk ugyan földi értelemben véve látni, elkezd azonban felnyílni a szemünk ama másik, magasabb rendű, szürreális valóságnak a meglátására, amely a feltámadott Krisztus testén keresztül van jelen ebben a világban. Tamásnál látásból lett hit; a Jézus által ígért legteljesebb boldogság az, amikor a hitből lesz látás. Ámen.
Zalatnay István prédikációja. 2020. április 26. Húsvét utáni második vasárnap
Erdélyi Gyülekezet
1146 Budapest, Thököly út 44. II.em. 4/a
Karitatív és Kulturális Központ: Reménység Szigete
1106 Budapest, Gyógyszergyári u. volt HM laktanya
tel: 3416-602, 2609-455, e-mail: erdelyigyulekezet@gmail.com
Honlap: https://www.erdelyigyulekezet-budapest.hu
Zwollei Magyar Evangéliumi Református Egyházközség Hollandia 