Leborulni a gyermek előtt

„És amikor megtalálták a gyermeket Máriával, az anyjával együtt, leborultak, és imádták őt.” (Máté 2: 1-12)

Micsoda látvány lehetett… Elképzelni is nehéz…Néhány ismeretlen, felnőtt férfi, távoli országokból, akik térdre borulnak és egy kisgyermeket imádnak. Nem csak a látvány lehet furcsa nekünk, de mi ezt a mozdulatot is alig ismerjük már…a térdre borulást. Sokszor beszélünk róla, de szinte soha nem tesszük meg. Már egy felnőtt ember előtt is nehéz meghajolni… hát még egy kisgyermek előtt. A mi korunkban és kultúránkban ez szinte elképzelhetetlen.

Más kultúrákban és korábbi időkben azonban ez teljesen természetes volt. Eszembe jut egy jelenet egy lenyűgöző filmből, Az utolsó császár-ból. A film Pu Ji-ról szól, Kína utolsó császáráról, aki mindössze két és fél éves volt, amikor császárrá koronázták. A császárt Kínában isteni lényként tisztelték és úgy is imádták. Van benne egy jelenet, amely mély nyomot hagyott bennem… A filmet a pekingi Tiltott Városban forgatták. A kisfiú kilép egy épületből, előtte egy hatalmas, több mint kétszáz méter hosszú tér, tele emberekkel: miniszterekkel, szolgákkal, rabszolgákkal, mind tökéletes rendben felsorakozva. Egy kikiáltó elkezdte kiáltani: Első meghajlás, második meghajlás, harmadik meghajlás…felállni! És az ő jelére mindannyian egyszerre meghajolnak, térdre esnek… újra és újra. Ez volt a protokoll, ez volt a szokás.

Nem tudjuk pontosan, mit vártak a bölcsek, amikor útnak indultak, hogy megkeressék az újszülött királyt. Talán egy ehhez hasonló jelenetet képzeltek el: palotát, pompát, nagy ceremóniákat, sok embert, akik térdre borulnak egy gyermek előtt. De minden egészen másképp történt, mint ahogy várták.

A napkeleti bölcsek – hogy hárman voltak-e vagy sem, azt nem tudjuk biztosan; a hagyomány a három ajándék miatt beszél háromról – nagy valószínűséggel Babilónia vagy Perzsia területéről származó papok voltak, akik jártasak voltak a csillagászatban is. Az asztrológiát régi próféciákkal összekapcsolva indultak hosszú útra, hogy lássák a prófécia beteljesedését és imádják a megszületett Királyt. Amikor azonban Heródes palotájába érkeztek Jeruzsálemben, nem találtak újszülött herceget. Csak egy félős, paranoid királyt találtak, aki zavarba esett, és vele együtt az egész udvara. Nem volt ünnepi fogadtatás, nem volt lakoma a születés tiszteletére, nem volt ceremónia, nem voltak százak, akik térdre borultak volna – pedig ők drága ajándékokkal érkeztek.

Ezután továbbküldték őket Betlehembe, és ott a csillag megállt a ház fölött, ahol a gyermek Jézus volt. (Zárójelben jegyzem meg: mielőtt valaki azt gondolná, hogy a bölcsek története az asztrológia vagy a horoszkópok igazolása lenne, fontos tudni, hogy az Írás szavai nélkül a bölcsek soha nem jutottak volna el Betlehembe, és soha nem találták volna meg Jézust.)

A bölcsek, akik palotában kerestek egy királyi gyermeket, egy kis faluban, egy egyszerű házban találták meg a gyermeket és az anyját. És ekkor történik meg a hit csodája: ezek az idegen férfiak ebben a gyermekben meglátták azt, aki méltó arra, hogy előtte térdre boruljanak. Nem szokás vezette őket, nem protokoll, nem a palota pompája – hanem maga a gyermek. Ez a gyermek, aki látszólag semmivel sem bizonyította, hogy király, mégis úgy tisztelték őt a bölcsek, mint nemcsak Izráel, hanem az egész világ Királyát.

Ha belegondolunk, megértjük, hogy a bölcsek voltak az első pogányok, akik felismerték Jézust, és leborultak előtte. „Leborultak és imádták őt.” Szó szerint ez áll: leborultak – leestek. Nem lassan ereszkedtek le az egyik térdükre. Hanem leborultak. A Biblia ugyanezt a szót használja Jerikó falainak leomlására, a magra, amely a földre hull, vagy az eső hullására. Így estek térdre a bölcsek. Ez több volt, mint szokás, több mint udvariasság. Ez az a pillanat, amikor kifogy az erő a lábakból, amikor már nem lehet tovább menni, mert elérték a célt: megtalálták azt, akit kerestek. Őszintén felismerték: ez a gyermek sokkal többet ér, mint én. Őszintén le akarták tenni minden kincsüket elé. Felismerték: ez a gyermek valóban az én Királyom és Uram.

Mikor borultál le utoljára térdre? A modern nyugati kultúrában ezt szinte soha nem tesszük. Idegenkedünk tőle. Esetleg akkor térdelünk le…

• amikor szerelmes vagy, és megkéred valaki kezét;
• amikor valaki nálad magasabb rangú előtt állsz (bár ez már nem igazán szokás);
• amikor bocsánatot kérsz;
• amikor imádkozol;
• vagy – ahogy a feleségem mondta – amikor lehajolsz, hogy bekösd a gyerek cipőfűzőjét.

A térdre borulás azonban ma már nem tűnik fontosnak. De vajon az, hogy nem akarunk térdelni, nem árul-e el valamit a szívünkről? A büszkeségünkről? Arról, hogy nem akarjuk megélni azt az alázatot, amelyet Isten kér tőlünk – sőt, amelyet Ő maga mutatott meg nekünk?

Mert mi más a karácsony, mint Isten lehajlása hozzánk? Az, hogy a legkisebbé lett, a legsebezhetőbbé, a legkiszolgáltatottabbá. És mégis – ezt ismerték fel a bölcsek – éppen így, kiszolgáltatott gyermekként is Ő a menny és a föld Királya.

Jézus úgy lett Király, hogy térdre borult – a megfelelő módon, és a megfelelő személy előtt. A sátán is felszólította Jézust, hogy boruljon le előtte. De Jézus nem rogyott térdre az ördög előtt, és nem hajolt meg a földi hatalom ígérete előtt. Ezért mondta: „Távozz tőlem, Sátán!”

Jézus azonban máskor mégis térdre borult: amikor imádkozott az Atyához, és amikor megmosta tanítványai lábát. Így tanít meg minket arra, hogy a térdelés a hit lényegi része – de arra is, hogy tudnunk kell, ki előtt térdelünk.

Nem kell emberek előtt térdre borulnunk, hogy tiszteljük őket. Ez a tisztelet Istené. Nem szabad térdre borulnunk a világ ígéretei előtt sem. De igen: térdre kell borulnunk Isten előtt, aki ismeri a szívünket, aki a menny és a föld Királya; térdre kell borulnunk előtte bűnbocsánatért könyörögve; és mindazt, amink van, rendelkezésére kell bocsátanunk – ahogy a bölcsek is kinyitották kincseiket.

A bölcsek végül célhoz értek. Leborulva imádták a gyermeket. Talán életükben először voltak igazán otthon és békességben. De nem maradhattak ott. Vissza kellett térniük a saját helyükre – megváltozott emberként.

Testvéreim, csodálatos dolog karácsonyt ünnepelni. Szükséges újra és újra térdre borulni Krisztus előtt. De nem azért, hogy ott maradjunk, hanem hogy visszatérjünk oda, ahová Isten küld – és ott is térdeljünk: egymásért.

Mikor borultál le utoljára? Őelőtte? Vagy a felebarátodért? Legyen ma az első alkalom – vagy az újrakezdés. A legalacsonyabb hely – a legnagyobb megtiszteltetés. Ámen.

Kelemen A. Csongor prédikációja, mely elhangzott a zwollei lutheránus templomban, 2025. december 26-án.