Demény Attila zeneszerző emlékére: 66 évesen elhunyt Demény Attila (1955. március 2., Kolozsvár – 2021. május 11., Kolozsvár)

A tavaly eltávozott Szőcs Gézáról, ki barátja és kortársa volt Attilának, újságoldalak szóltak napokig néhány hónappal ezelőtt. Úgy gondoltam, a Nagyváradhoz is aktívan kötődő, az erdélyi zenei élet kimagasló, meghatározó alakja is megérdemel szintén néhány szót egy váradi napilap hasábjain. A fenti zárójelben említett két „különböző” Kolozsvár között hosszú útja volt Deménynek, a Kárpát-medencében meg nem értett művészek utazó sorsában osztozott, Európát széltében-hosszában bejárta művészeti helykeresésében, végül mégiscsak hazatért a zeneszerző, zongoraművész, operarendező, a Romániai Magyar Zenetársaság vezetője, zenetudományi konferenciaszervező, a kolozsvári zeneakadémián rég elsorvasztott magyar nyelvű oktatás újraindítási ügyének élharcosa (sajnos, a mindenkori politika miatt hiába), összességében szabadúszó, megalkuvást nem tűrő életművész.

Családi kulturális öröksége, hozzá az egykor valamivel igazibb vagy igazabb kolozsvári zeneakadémiai alma mater már-már ijesztő fajsúlyú összműveltségi háttérrel nehezítette/áldotta meg művészsorsát.

Érdemei között írhatnánk pl. Kodály Székely fonójának kritikusokat és közönséget keményen megosztó rendezői újragondolásáról, a Psalmus Hungaricus és a Cantata profana rendszerváltás után végre véghez vitt erdélyi bemutatásáról, de megjelent a napokban már több teljes leltár is az interneten szerteágazó tevékenységéről. Ez a megemlékezés megint személyes hangú, mert nem lehet másmilyen. Megint csak nem szeretem a hátborzongató, rossz meglepetéseket; május 11-én reggel a heti filharmónia-koncertelőzetes megfogalmazására készülve írtam le egy gondolatot Liszt Esz-dúr zongoraversenyéről, amit Demény Attila osztott meg velem úgy tíz éve: a triangulum liszti funkciójáról, ami a misei úrfelmutatást és átváltoztatást idézte számára ebben a látszólag világi műben. Délután kaptam a hírt, hogy Attila meghalt.

Egy korábbi személyes történetünk, hogy első lábamputációja után – az a bizonyos érzékeny, de nyilvánvaló téma, amit jelenlétében mindenki szemlesütve került baráti köréből – azzal „vigasztaltam”: látod, így fogy el „kis darabonként” az erdélyi magyar értelmiség… – amire könnyek közt tört ki hahotában. Sajnos, egészségére enyhén szólva is csak rapszodikusan figyelt.

A közelmúltbeli nagyváradi kötődéseiről illik szólni, hogy indokolt legyen az emlékezés helye. Utoljára, három éve, már csak virtuálisan volt jelen Nagyváradon (Skype-kapcsolat révén), akkor a Partiumi Magyar Művelődési Céh köszöntötte 63. születésnapján, három kamaraoperájának vetítésével: Parafarm (1992), Bevégezetlen ragozás (2001), Az utolsó meggymag (2007). Ebből az első kettő még 2005 júliusában élőben is bemutatásra is került Nagyváradon (a PKE-n) a Kolozsvári Magyar Opera Demény által alapított stúdiócsapatának előadásában. De rendezett itt 2005 decemberében (a filharmónia termében) Sosztakovicsot (Rayok) és Tom Johnsont is (Négyhangú opera).

Demény Attila három kamaraoperája határozott gesztusokban koncentrált, aforisztikus ars poetica, akárcsak a Nagyváradon 2016 januárjában bemutatott Emlékek és szertefoszlott illúziók c. önéletrajzi kötete (Partium Kiadó), az értékközvetítés felelősségének súlyával felruházott művész sikereiről, de egy mindig fennálló ellen-rendszerrel szembeni sikertelenségeiről is.

Nagyvárad kulturális állóvizeiben is többször volt alkalma csalódni, hiába próbálta azokat felkavarni – pl. Kodály- (1997), ill. Dohnányi-emléknapok (2015). Később már inkább Kolozsvárott találkoztunk több alkalommal az általa ott szervezett évfordulós zenetudományi konferenciákon, koncerteken (Liszt-, Bartók-évfordulók, Erdélyi Zenei Napok…).

Demény Attilának is osztott tüskéket az élet, és olykor bizony vissza is szúrt velük, ezért sokak szemében nem volt népszerű, csak az ismerhette igazi mélységértékeit, akit közel engedett magához. A kritikusokat, újságírókat sem szívelte, megismerkedésünk alkalmával, 2005 nyarán egyenesen ellenszenvesen viselkedett emiatt, de amint a zeneművészeti gerincességre terelődött a szó, attól kezdve bebocsátást nyertem szúrós szálkái mögé.

Később kolozsvári vagy épp váradi hosszú éjszakákba, sokszor hajnalokba nyúló kifogyhatatlan beszélgetéseink, néha vitáink, egyre inkább megvilágították számomra szenvedélyes, elkötelezett művészi hitvallását.

A zeneművészet, a szakma értékeinek életben tartásáért eltántoríthatatlanul tervezett, szervezett, harcolt, s nevekkel nem játszunk, de e tekintetben Demény kemény volt. Nem szerette az általa „C-dúr zenészeknek” nevezett komponistákat, akik már az előző rendszerben sem vállalták a kockázatot, hogy őt idézzem, „az írástudók felelősségét”, hanem csak a fehér billentyűs mellébeszélést.

Kedvelte viszont a szöget fején találó iróniát – lehet, zeneszerzéstanárától, Vermesy Pétertől is örökölt belőle –, a lényegre törő, koncentrált humort, megtöréseire, s egyre nehezebben viselt fizikai bajaira is tudott önkritikával, sajátos cinizmussal mindig feloldást találni.

Nemcsak az operában, de az életben is rendező volt, ha valamit elhatározott, akaratát tűzön-vízen átvitte, ahol csak tudott pályázott, szervezett, otthonról, a kerekesszékből is. Harcos, kitartó karakteréről sosem gondoltam volna, hogy egyszerűen csak megszűnhet létezni egyik napról a másikra, hogy nem hívogat már telefonon sorra mindenkit a nagyvilág négy szegletéig kiterjedt, a legkiválóbbakból álló kulturális ismeretségi köréből, hogy nem toboroz tovább egy-egy újabb kivitelezendő értékhagyományozó ötlettel. Rettenetes, hogy pont egy ilyen mesterséges, illúzió-vesztett világot kellett itt hagynia, épp most, amikor a legnagyobb szükség lenne éleslátásra, értékfelmutatásra. Hajlott a groteszk és abszurd tömörség felé, Örkény vagy Orwell csak két alapnév, akik máris megvilágítják opera-alaptrilógia ihletését.

Az utolsó meggymag c. kamaraoperájának egyik Visky András-verssorával köszönnék el Demény Attilától, remélve, hogy a földi csalódásokon túl már megtalálta azt a bizonyos „hazát a magasban”, amit idelenn folyvást keresett: „legyen egy égi Kolozsvár”.

Szerző: Tóth Gábor

Forrás: https://www.erdon.ro/kozelet/helyi-kozelet/demeny-attila-zeneszerzo-emlekere-3662719/

Gyászszertartás videófelvétele: 2021 május 17-én a Házsongárdi Temetőben: https://www.facebook.com/watch/live/?v=1192474424509667&ref=watch_permalink

Megjelent a Zwollei Harangszó 2021/7 számában mely teljes terjedelmében letölthető itt.