Prédikáció Úrnapjára

Ter 14, 18-20; 1 Kor 11,23-26; Lk 9, 11b-17

          Most, a húsvéti idő elmúltával, mikor már megünnepeltük a Szentlélek kiáradását Pünkösd ünnepén, s megcsodáltuk a teljes Szentháromság titkát az előző vasárnapon, ma ismét asztalközösségbe vagyunk hivatalosak! Mint a híres orosz Szentháromság-ikonon, amelyen az Atya, a Fiú és a Szentlélek a szemlélővel egy asztalhoz telepszik… Hogy az ikon szemlélője ne maradjon kívülálló, hanem ő maga is bekapcsolódjék a Szentháromság titokzatos isteni szeretet-közösségébe. S mi volna a leghívogatóbb s egyben a legtermészetesebb, ha nem az, hogy ilyenkor a vendégnek fönntartott asztalhoz telepedünk le…? Hogy közelebbről halljuk az Isteni Másik szavát és láthassuk arcának ragyogását. Vele töltessünk kis időt – zavartalanul, csak Vele ! Beszélhessünk Hozzá, meghallgassuk az Ő szavait. S ehessünk a falatból, melyet Ő Maga nyújt nekünk…

          Az Eukarisztia: Isteni vendégség, meghívás és elfogadás közös étkezésünk meghittségében. Tanítványként, sőt barátként, mi több testvérként ülhetünk le Jézus asztalához! S az asztalnál másképp viselkednek az emberek… A közösen fogyasztott étel-ital valamiképpen összekapcsol bennünket. Megnyílhatunk egymásnak. Barátságok, szerelmek pecsételődhetnek meg. Igazi találkozásokban lehet részünk…. Nem volt ez másképp Jézus életében sem. Akik nem akarták elfogadni, nem hiába emlegették őt úgy mint „falánk és borissza ember”-t! Jézus ugyanis szívesen leült bárkivel egy asztalhoz, hogy az emberekkel találkozzék! Farizeusok, bűnösök, vámosok és utcanők – egyikőjük elől sem zárkózott el. Ám nem is erőltette magát senkire. Megengedte az embereknek, hogy befogadják őt. Jelenlétével ajándékozta meg a mindenkori vendéglátót s annak háza népét.

A Jézussal való asztalközösség mély nyomot hagyott tanítványaiban. Volt itt egy ember, aki figyelt rájuk – öröm volt vele együtt lenni, mert jelenléte örömöt sugárzott! Egy ember, aki az élet legapróbb és leginkább mindenapi mozzanataiban –  elgurult garasban, elveszett juhban, ringó búzamezőben vagy háborgó tengeren, betegben gyermekben vagy kitaszítottban leprásban – mindenütt s mindenben meg tudta látni és föl tudta mutatni az Istent. Isten jelenlétében élt, az s élete szinte sugározta az üzenetet: közel az Isten!

          Evvel a Jézussal ültek le szó szerint utolsó vacsorájukat elkölteni a tanítványok Húsvét előtt. S ez az utolsó alkalom, ez is mélyen beléjük ivódott – mint oly sok minden, amit Jézussal együtt éltek át – s ez az este a későbbiek fényében újabb, mély jelentést kapott. Arra jöttek rá a tanítványok a Kereszthalál és a Föltámadás után, amit ez az utolsó vacsora mindig is jelenteni akart: Jézussal és Istennel való közösségüket még a halál sem rendítheti meg…! Még az ő személyes gyávaságuk vagy árulásuk sem tarthatja vissza az örömhírt… Mert az Isten valóban Szeretet, aki Önmagát adja értünk, s nekünk csak el kell fogadnunk ezt az ingyenes ajándékot – akárcsak a nekünk nyújtott falatot…

          S ettől kezdve a tanítványokkal tudhatjuk, hogy Istenünk, aki egykor kiszabadította népét az egyiptomi fogságból, már mindörökre Szabadító, Megváltó Isten marad, akinek Szeretete oly hatalmas, hogy sírokat feszít föl és senki és semmi nem tud ellenállni neki – csak az a szív, amelyik bezárkózik magába…

          Igen, Húsvét után tudhatjuk: az Eukarisztia az Isteni Szeretet igencsak hatékony jele, jelképe, titokzatos szentsége: Benne Jézussal találkozunk, akinek szeretete most is munkál a világban és bennünk! Még az elhagyatott helyeken, a kiúttalannak tűnő helyzetekben is… A Végtelen Isteni Szeretet ez. Ha megvalljuk tehetetlenségünket, a szeretetre való képtelenségünket és szegénységünket, akkor Ő segítségünkre siet és megajándékoz jóságos irgalmával…

Az Eukarisztia igazi útikenyerünk: erőt és kitartást ad életünk útján. Fölfrissít: az újrakezdés lehetőségét kínálja. Hisz közösséget teremt Jézussal: Vele ehetünk, Vele ihatunk, akár annak idején a megfáradt tömeg a pusztaságban. Az étkezésnek ezek a legmindennapibb, legegyszerűbb gesztusai valóságosan Jézushoz és barátaihoz kapcsolnak minket. Így teremt az Eukarisztia közösséget Jézus és követői között. Olyan közösséget, amelyben minden szegény megtalálhatja a maga helyét… Ahonnan senkit sem zárnak ki, aki szívében bizalommal és hittel közeledik.

Ennek az asztalközösségnek, az Egyháznak lehetünk tagjai: itt fölhívást kapunk arra, s közösen megtanulhatjuk, hogy mi is úgy szeressünk, mint Jézus. Hogy mi is az Isten gyermekei lehessünk. Az Övé, Aki egyedül tud visszaadni minket saját magunknak, hogy a szeretetben aztán mi is adjuk magunkat: Neki és testvéreinknek. Hogy őszintén tudjunk szeretni. Hogy végre őszintén tudjunk élni.

Szent János szavaival: „A szeretetet arról ismerjük föl, hogy életét adta értünk. Ezért nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért.”

Bakos Gergely prédikációja, melyet felolvasott Tápai Katalin a 7. Országos Testvértalálkozón, Zeewoldeban, 2025. június 22-én