Békesség Istentől, Dícsértessék a Jézus Krisztus, Erős vár a mi Istenünk! Isten áldja az olvasókat és az egyházépítő szimpózium résztvevőit!
A négy erdélyi protestáns felekezet hagyományos köszönéseivel köszöntöm a Zwollei Harangszó olvasóit és a gyülekezet tagjait. Ezt a köszönési formát még Dr. Hermán M. Jánostól tanultam, aki a Partiumi Keresztény Egyetem ifjúsági lelkészeként mindig így szólította meg az egybegyűlteket. Mivel ebben a tisztségében utódja voltam a nagyváradi tanintézményben, ezt a jó szokást átvettem és most is gyakorlom, immár a németországi diaszpórában. De ne szaladjunk ennyire előre. A már említett „idősebb tanítványtárs”, – aki legtöbbünk számára inkább János bátyám megszólítással ismert – megkért, hogy írjak röviden eddigi életutamról és a mostani szolgálati helyemről, illetve a badeni magyarok helyzetéről. Fogadják szeretettel!
Nagyváradon születtem, munkás szülők gyermekeként. Édesapám nagyváradi családból származik, édesanyám a Nagyváradtól mintegy 40 kilométernyire fekvő Fekete-kőrösvölgyi Gyantán született. A keresztség sákramentumában is ebben az egykor szebb napokat látott – ma már majdhogynem kihalt – falu hatalmas templomában részesültem. Gyermekkorom nagy részét és a vakációkat mindig anyai nagyszüleimnél töltöttem. Talán ezért, vagy az általam nagyon szeretett néhai öreganyám miatt – aki a hitem alapjait megvetette imádságos hívő lelkületével és példamutató életével -, de a mai napig kötődőm ehhez a vidékhez, a faluhoz. Gyantával kapcsolatban sokan ismerik azt a történelmi tényt, ami mély nyomot hagyott az ott élőkben, vagy az onnan származókban. Azt, hogy 1944 szeptember 24-én, az úgynevezett „Fekete-vasárnapon”, amikor a magyar hadsereg már visszavonulóban volt, a faluba érkező román csapatok felgyújtották a parókiát, és a lakosság körében iszonyú mészárlást hajtottak végre: 47 embert végeztek ki könyörtelenül magyarságuk miatt. Anyai ükapám is, aki kovácsmester volt, ebben a mészárlásban vesztette életét. Aki akkor és ott életben maradt, az viszont kisemmizve nézhetett a jövőbe. A faluban a történtekről évtizedekig még beszélni sem mertek, tudtak, vagy akartak, akik megélték ezeket a szörnyűségeket. Azonban a helyi református lelkésznek, Soós József Tamásnak köszönhetően, aki majd két évtizede szolgál a gyülekezetben, egy emlékművet emeltek a templomkertben, mely az áldozatok neveivel emlékezik az egykor történtekről.
A gyermekkorrom után következzen a fiatalkorom. A nagyváradi Ady Endre Líceumban érettségiztem, és kisebb nagyobb kitérők után, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanultam, református lelkész szakon. A teológiai elvégzése után szülővárosomba kerültem, és a segédlelkészi szolgálatot egy példás közösségben, a Nagyvárad-Réti Református Gyülekezetben kezdtem meg, ahol principálisomtól, Dr. Pálfi Józseftől sokat lehetett tanulni. Egy év után lehetőséget kaptam, hogy a segédlelkészi teendők mellett a Partiumi Keresztény Egyetem ifjúsági lelkészeként is kipróbáljam magam. Ezt a szolgálatot aztán hét esztendőn keresztül végeztem nagy örömmel és lelkesedéssel, olykor csalódásokkal, de nagy ajándékokat is megtapasztalva.
Fiatalok között forgolódni mindig jóleső érzés, és az ember úgy érzi ő is tovább marad fiatal. Az egyetemi polgárok közösségében számos feladatom volt: istentiszteletek és bibliaórák szervezése, lelkigondozás, kiállítások, csendesnapok, tanévnyitók és tanévzárók szervezése, kapcsolattartás a diákok és a tanárok között, és még sok más is. Mindezt ökumenikus szellemben. Azonban egy ilyen nem hagyományos közegben szolgálni kihívást is jelent, mert a gyülekezeti tagok szinte évente, de háromévente mindenképp cserélődnek, és egy adott próbálkozás modell lehet, az az előző évfolyammal működött, de a következővel már nem.
Megtapasztalhattam azonban azt is milyen a hagyományos gyülekezeti munka, hiszen körülbelül másfél éven keresztül az ifjúsági lelkészi munka mellett egy Nagyváradhoz közeli faluban, Hegyközújlakon is lelkészkedtem, mivel ott akkor éppen nem volt erre jelentkező.
2015-ben fordulatot vett családom élete. Feleségem, aki gyermekorvos lehetőséget kapott, hogy Németországban dolgozhasson, majd a későbbiekben átvegye azt a szakorvosi rendelőt, ahova hívták. Így sok vívódás és átbeszélgetett éjszaka után a családi tanács úgy döntött, hogy a baden-württembergi Mannheimba költözünk. Az akkor 4 éves fiam és én sem tudtunk egy szót sem németül, de belevágtunk a nagy kalandba, melynek mai napig részesei vagyunk. Mindenki azt kérdezte mi lesz most velünk, hiszen én nem ismerem az ország nyelvét, márpedig ahogy az anekdota mondja a „papot is ugyanúgy, mint a kutyát a szájáért fizetik.” Valóban voltak nehézségek az induláskor: rengeteg papírmunka, utánajárás, egy csak részben ismert kultúra megismerése, a gyerek beszoktatása az óvodába, nyelvtanulás, ráadásul úgy, hogy a városban összesen két embert ismertünk. Az elmúlt két és fél év azonban hamar elrepült és életünk bár új mederben, de rendben zajlik.
Azóta a fiunk iskolás, jobb a német kiejtése, mint az édesapjának, a feleségem dolgozik és én is lelkészként szolgálok. No de nem a német egyházban (egyelőre), hanem mint a Kőrösi Csoma Program ösztöndíjasa. De megint előre szaladtam az időben. Mikor idegen országba költöztünk természetes volt, hogy szinte azonnal megkerestem a legközelebbi magyar református közösséget. Ez a húsz kilométernyire található, sokak számára ismerősen csengő Heidelbergben volt (igen, van köze a kátéhoz…). Ezután megismerkedtem a Németországi Magyar Protestáns Gyülekezetek elnökével, Dr. Varga Pállal, akinek elmondtam, hogy szeretném a környékbeli magyarokat (felekezeti hovatartozástól függetlenül) összegyűjteni, hogy istentiszteleteket tartsunk. Szó szót követett, majd a tettek mezejére léptünk. Bemutatkoztam az említett szervezet éves közgyűlésén, melyet a Németországi Evangélikus Egyház (EKD), a Magyarországi Evangélikus és Református Egyház is elismer és támogat. Az elnökséggel és az elnökkel egyeztetve elhatároztuk, hogy megpróbálunk havi egy istentisztelettel kezdeni három badeni városban: Mannheimban, Karlsruhéban és Freiburgban. Az utolsó városban volt már gyülekezet, de éppen lelkész nélkül maradtak, a másik két városban azonban teljesen az alapoktól kellett kezdeni. Ma már mindhárom városban havonta egyszer tartunk istentiszteletet, református liturgia szerint, magyar nyelven, de mindenkit szeretettel hívogatva és várva. Átlagosan 10 és 30 résztvevő jön el alkalmainkra. A három gyülekezet közös honlapja itt érhető el: https://badeniprotestans.de/ Természetesen tervezzük a vallásórák beindítását és szükség szerint a kazuáliákat (keresztelés, esketés, temetés) is elvégezzük. Sajnos sokszor tapasztaltam, hogy bár minden nap hallok a villamoson, az üzletekben vagy az utcán magyar szót, mégsem mindig keresik a kiköltözött magyarok a kapcsolatot egymással, a gyülekezetekkel. Sőt nem csak a hit, de a nemzeti kérdések sem mindig fontosak számukra. Tisztelet a kivétel(ek)nek. Pedig nem szabad elfelednünk hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mit szívtunk magunkba magyarként, keresztényként még otthon, a szülőföldön. Mindenkit arra bíztatok, így ismeretlenül is, hogy ne feledje soha honnan indult!
Végezetül néhány szó a Magyar Kormány Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjprogramjáról (bővebben a honlapjukon: www.korosiprogram.hu ). A gyülekezetszervezés tervezése közben derült ki, hogy az említett program bár 2017-ig csak néptáncosokat, pedagógusokat, kommunikációs szakembereket küldött a diaszpórában élő magyar közösségekbe, hogy azok nemzeti önazonosságukat könnyebben megőrizzék, illetve megéljék, de 2028-tól már egyházi ösztöndíjasokkal is „tartani akarják a lelket/Lelket” a külföldön élő nemzettest tagjai körében. A pályázatban kiírt egyik egyházi helyre pályázatot nyújtottam be, és mivel bizalmat szavaztak számomra, 2028 szeptember óta egyházi ösztöndíjasként végeztem tíz hónapig azt, amit amúgy is elterveztem.
Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, de visszatekintve elmondhatom, hogy valójában gondviselő Istenünk van, aki kijelöli számunkra az utat és ha van is nehézség, hiszem hogy erőt is ad azok elhordozására. A zwollei gyülekezetnek pedig gyarapodást kívánok: hitben és erőben! Az Úr legyen őriző pásztorunk!
Ráksi Lajos református lelkész
Első ízben megjelent a Zwollei Harangszó 2024/13-14 számában.
Zwollei Magyar Evangéliumi Református Egyházközség Hollandia 