Adventi ajándékért, a hollandiai magyar presbiterekért adunk hálát!

Több mint negyven plusz harminc, azaz jó hetven évet vártak a hollandiai magyarok erre a nyilvános felszentelésre, hogy egyházjogilag eleget tehessenek az általánosan gyakorolt egyházi rendtartás elemi követelményeinek. A presbiteriális rendszer hazájában a magyaroknak nem volt presbitériuma, ez szinte hihetetlen. Az amszterdami hívek szintén megelégelhették az alapítványokkal körbevett, de presbitérium nélküli keretet, amelyet egyházvezetési szempontból valaki vakablakhoz hasonlított egy konferencián.

Szinte érthetetlen, hogy a hollandiai testvéregyházak, akik anyagilag évtizedekig támogatták a vianeni magyar lelkigondozókat, elnézték azt, hogy három olyan alapítvány is működött, amely meg sem próbálta a presbitériumok felállítását. A magyar hívek lelkigondozásához nem tartottak igényt a hívek bevonására, az Egyház ismertető jeleinek a kiteljesítésére nem követték a régi magyarországi egyházalkotmány előírásait a szabad világban. Magyarán szólva: a korlátolt számú vezetők mellőzték a szülőföldünkön ismert gyülekezeti élet megszervezését. Felügyelet nélküli szórványmunkát folytattak ugyan, igehirdetéssel, úrvacsoraosztással, de rapszódikus órarenddel, egyházjogi keret, vezetőség, vizitációs ellenőrzés nélkül, sőt még az évi egyetlen alapítványi közgyűlést is elhanyagolták. Egyházfegyelmi struktúra és rendtartás nélkül, törvényesen megválasztott tisztségviselők nélkül – sajnos nemzedékeken keresztül – az ekléziola látszatát tartották fenn a világ szeme előtt. Hollandiában azért mégsem volt szükség az alapítványi falakra a presbitériumok távol tartásához, a gyülekezeti önszerveződés akadályozásához.

Azért, hogy elhallgatással se vegyünk részt ennek a híveket a vezetésből kizáró és páratlanul furcsa felépítésű konstrukciónak a hívekre való erőltetésében, időnként jeleztük a helyzet tarthatatlanságát. Az is előfordult, hogy felszólalásunkkor hallgatást paracsoltak, indulatosan és durván. Személyes kérdéseinkre korábban azt válaszolták, hogy az 1985-ben elhunyt Willem Adolf Visser ‘t Hooft, az Egyházak Világtanácsának alapító főtitkára állítólag azt üzente az ide került magyarságnak 1948-ban, hogy ne alapítsanak emigráns magyar egyházat Hollandiában, mert azt rossz néven veszik Budapesten, továbbá vegyék tudomásul, hogy Hollandia nevében a fajsúlyos holland egyházak kívánják tartani a kapcsolatot a hivatalos magyarországi egyházi vezetőkkel.

Tegyük fel, hogy 1990-ig egyesek számára érthető volt a keleteurópai titkosszolgálatok elől való rejtőzködés, de a változás után sem alapítottak egyházközséget, miközben a magyar ifjúság egy része a rotterdami újprotestáns gyülekezethez csatlakozott.

Tény, hogy a vianeni magyar központ elidegenedett és elromosodott. Senkit sem lelkesített, hogy a hollandiai magyar emigráció egyházi jelenléte számos vonatkozásban szervezetlenebb és vérszegényebb volt a diktatúrák nyomása alatt élő falusi gyülekezetek életénél. Azért, ami tapasztalataink szerint jó volt és hasznos volt Isten kegyelméből, e helyen is köszönetet mondunk. Van, akiknek van mire emlékezni, a leépülés emiatt is fájdalmas, mert alkalmakat szalasztunk el, különösen a mostani időkben, amikor ezrekkel gyarapodott a hollandiai magyarság lélekszáma.

Következésképpen életbevágóan fontos, hogy a diaszpóra életében minden szervezet az evangéliumi nyíltság jegyében működjön, rabulisztika helyett a szentírásbeli normák szerint, éspedig választott és képességekkel felruházott tisztségviselők vezetésével.

Tekintsük adventi ajándéknak a fiatal presbiterek és lelkipásztorok színre lépését. Könyörögjünk lelki erőért, hogy végezhessék Isten magyar népének a szétszórtságban való pásztorolását.

Nagy a közös felelősségünk az üdvösség munkálásában, az őszinte viselkedésben és a szeretetszolgálatban. Felülről való bölcsességért fohászkodjunk, hogy megépíthessük a romokat és törvényesen hasznosíthassuk a magyarok vianeni örökségét!

Ezen Sorokat Olvasó Testvéreim! Lássunk látásokat, hiszen jóra néző változások is történhetnek, figyeljük az idők jeleit. Az Úr csodásan műkődik! Létai István, Petkes Hunor, Toma Loránd és Zsigmond Rezső bizonyságtétele ismét egy biztató kezdet, hogy foganatosak az egyházépítők imádságai. Makkai Réka hágai presbitert és a zwollei presbitereket is ideszámítva, a hollandiai lelki mezőkön jelenleg tíz presbiterről és nyolc szolgálattevő lelkipásztorról tudunk. Istené a dicsőség!

Hermán M. János, missziói feladatokat ellátó nyugalmazott lelkipásztor, a teológiai tudományok doktora

Megjelent a Zwollei Harangszó 2023/12 számában, mely teljes terjedelmében letölthető itt.